Redbull hangár

Redbull hangár

2014. november 16., vasárnap

My ancestors in the he I. World War

Szöveg: Gabriella



The 100th anniversary of the I. World War’s outbreak is this year. Many public commemorations have been held worldwide and lots of articles and historic photos are published related to it. As we are reading and watching it, we can feel, that the happenings were rather parts of a roman, than reality, because they are far away in time. But two family photos were found this year which changed my view about this part of history.

One of them can be thanked to my mother’s aunt, who has already searched many old family pics. She found this in her birthplace. Luckily, she and her brother remembered the related story, what their mother told them in their childhood.




You can see János L. Kovács, the brother of my great-grandmother in the picture. He is standing in the third row from below, and the second one from the right. He joined the Austro-Hungarian monarchy’s army in 1914 from Cibakháza (little village in the Hungarian lowland) in the age of 22. He had 7 siblings: four boys and three girls. He was an independent joiner, with a fresh certificate of mastership, but without an own family. The photo was taken at the beginning of his military service, but we don’t where exactly. As you can see, he was delegated to an artillery squadron.
He said to his worried parents, that the war won’t last too long, he come home soon and he encouraged his sister (my great-grandmother), that he will make her trousseau room furniture after he returns. But it did not happen…
He had a short leave once (he brought this photo then) and wrote a letter from the Serbian front line, but the family has not heard any more about him. According to some unconfirmed news, he was killed in Serbia, but others said that he died in a prison camp. The army has never informed the family what happened to him, so they were waiting for their beloved “Jani” for a long time. But when he didn’t return home after years, they resigned themselves to the loss of him.

The family of my father also keep a I. WW soldier photo, in which my great-grandfather, János Földessy can be seen.







He was conscripted to the army from his small village, Temeshódos (located near to Oradea, Romania) where he worked as a farmer. He was also an artilleryman, fighting at Piave and Doberdo (Italy) among other places. Survived a gas-attack, because he didn’t hide in a ditch like other soldiers. (The spreading gas was stagnated in the hollows.) It happened, that the infantry attack reached the line of the cannons and he had only a bayonet to fight for his life.
He was 2 years away from his loved ones, but could return to them. He rarely spoke about the horrors of war. Often had a headache as an aftereffect of the head-typhus and sometimes suffered from his malaria too. But the wartime ordeals haven’t ended for him: he was taken to labor service during the II. WW in Romania. He worked at a woodfelling in inhumane conditions. Once a wood fall onto him, its bough transfixed his stomach and he didn’t get the necessary treatment. A man who was allowed to leave the camp told his wife, that my great-grandfather would die into his injuries if she didn’t take him away from there. So my great-grandmother took a brave decision: sold quickly what she can, gave money to a guard and helped his husband to escape from the camp. But it wasn’t enough. As they would have been arrested because it, she had to leave their homeland immediately with the seriously injured husband, the four children and a few things in a bag. My granny, who was just a little kid that time, still remembers how thrilled they were while they cross the border illegally. Frontier guards sometimes fired at them. They had to start a new life in Hungary almost having nothing.
But my great-grandfather was lucky yet, because he survived both wars and he could establish a family. If it had not happened so, I wouldn’t have been here writing his story.


Őseim az I. világháborúban

Szöveg: Gabriella



Idén száz éve tört ki az I. világháború. Ennek kapcsán számos állami megemlékezést tartanak világszerte és rengeteg cikket, korabeli fotót publikáltak a médiában. Ahogy olvassuk, nézzük ezeket, szinte inkább regénynek érzi az ember a történteket, mint valóságnak, hiszen időben oly távoliak. Ám idén előkerült két családi fotó, amelyek megváltoztatták a történelem ezen részéről való gondolkodásomat.

Az egyiket anyukám nagynénjének köszönhetjük, aki az utóbbi időben sok régi családi felvételt kutatott fel, erre a képre szülőházában lelt rá. Szerencsére bátyjával még emlékeztek a hozzá tartozó, dédnagyanyám által mesélt történetre.






A fotón dédimamám bátyja, L. Kovács János látható, alulról a harmadik sorban, jobbról a második fiatalember. 1914-ben, 22 évesen sorozták be az alföldi Cibakházáról a monarchia seregébe. Nyolcan voltak testvérek, öt fiú és három lány. Éppen felszabadult mint asztaloslegény, még a családalapítás előtt állt. A fénykép bevonulásakor készült, azt sajnos nem tudjuk, hogy melyik laktanyában. Ahogy az látható, egy tüzér századhoz került.
Aggódó szüleinek azt mondta, hogy ne féljenek, nem tart soká ez a háború, hamar hazatér, húgát, dédnagyanyámat pedig azzal biztatta, hogy majd elkészíti a kelengye szobabútorát. Sajnos nem így történt…
Egyszer még hazaengedték (ekkor hozta ezt a fotót), levelet is kaptak tőle a szerb frontról, aztán soha többé nem hallottak róla. Egyes meg nem erősített hírek szerint Szerbiában esett el, de olyat is hallottak, hogy hadifogolytáborba került és ott halt meg. A katonaság soha nem értesítette arról a családot, hogy mi történt vele. Így ők sokáig várták, de amikor évek múltán sem tért haza, belenyugodtak Janijuk elvesztésébe.

Az apai családi ág is őriz egy első világháborús katonafotót, amin dédnagyapám, Földessy János látható. 




Arad környéki, Temeshódos nevű szülőfalujában földműveléssel foglalkozott, onnan vonult be. Ő is tüzérként szolgált, megjárta Doberdót, Piavét. Túlélt egy gáztámadást is, mert ő nem bújt be az árkokba, mint sokan. (A talajon szétterülő gáz ugyanis megrekedt a mélyedésekben.) Volt amikor már a tüzérek vonalát is elérte a gyalogsági támadás és csak egy bajonettel tudott az életéért küzdeni.
Két évet volt távol szeretteitől, de ő végül visszatérhetett hozzájuk. A háborúban megélt borzalmakról ritkán beszélt, a feje sokszor fájt még a fejtífusz utóhatásaként és a malária is elővette néha. Háborús szenvedései azonban nem értek ezzel véget: a második világégés alatt munkaszolgálatosnak vitték el Romániában. Fakitermelésen dolgoztatták őket, embertelen körülmények között. Egyszer egy kivágott fa rádőlt és az egyik ága átszúrta a gyomrát, de csak tessék-lássék látták el. Feleségének egy a táborból kijáró ismerős szólt, hogy valahogy vigye ki onnan, mert különben bele fog halni a sérüléseibe. Így dédimamám bátor döntést hozott: amit tudott, gyorsan pénzzé tett és az egyik őrt lefizetve megszöktette nagyapámat. De ez még nem volt elég. Miután ezért Romániában börtön vagy még rosszabb sors várt volna rájuk, a súlyosan sérült dédapámmal, a négy gyerekkel és mindössze egy batyunyi holmival Magyarországra kellett szökniük. Nagymamám, aki kisgyerekként élte át mindezt, máig emlékszik, hogy milyen rettegésben jutottak át a határon, közben lőttek is rájuk. Gyakorlatilag nincstelenként kellett új életet kezdeniük.
Dédnagyapám mégis szerencsés volt, hogy túlélte mindkét háborút és saját családot alapíthatott. Ha nem így történt volna, most én sem lennék, és nem írhatnám meg a történetét.