Redbull hangár

Redbull hangár

2011. augusztus 18., csütörtök

Interjú Franz Viehböck-kel, Ausztria eddig egyetlen kozmonautájával

A mi űrutazónk, Farkas Bertalan említette egyszer az Association of Space Exprolers (Űrhajósok Nemzetközi Szövetsége) nevű szervezetet, amely azon asztronauták exkluzív klubja, akik feljutottak a világűrbe. Amikor megnéztem a tagok listáját honlapjukon, feltűnt, hogy egyiküknek osztrák a nemzetisége, ő Franz Viehböck. Mostanában nem hallani sokat az osztrák űrkutatásról, és talán néhányatoknak az is új információ, hogy egyáltalán van asztronautájuk (számomra az volt), ezért is gondoltam, hogy érdekes lenne beszélgetni vele. Akinek életútját tanulmányozva igencsak lenyűgöző karrier tárult fel előttem. Miután civilként kiválasztották az űrrepülésre (egyébként elektromérnöki végzettséggel rendelkezik), 1991 októberében 8 napot tölthetett a MIR űrállomáson az Austromir osztrák-szovjet közös űrprojekt keretében. Dolgozott az amerikai Rockwell cég űrtechnológiai divíziójánál, majd nyolc évet töltött a Boeing űrrészlegénél, a végén, mint ausztriai irodájuk vezetője. Most egy nagy osztrák fémipari cég, a Berndorf AG igazgatótanácsának tagja. Itt találkoztunk és beszélgettünk a kiképzéséről Csillagvárosban, az űrben töltött nyolc eseménydús napjáról és egyszerűen csak az életről.



Gabriella: Még mindig sok újságírót fogad ebben az irodában, mint Ausztria első kozmonautája?
Franz Viehböck: Igen, itt is és máshol is. Sok újságíró kérdez folyamatosan mindenféle űrtevékenységekről.

G: Fokozta a média érdeklődését Ön iránt, hogy idén van űrrepülésének 20. évfordulója? Több közszereplést jelent, több interjút? Összefoglalva: sűrűbb időszak ez most az Ön számára?
FV: Sok minden zajlik most, mert ez egy fontos év az űrutazást illetően. 50 évvel ezelőtt járt az első ember az űrben Gagarin személyében, 30 éve startolt első űrsikló, és most volt az utolsó útja, szóval sok fontos évforduló van idén, ezért sokszor találkozom újságírókkal. Talán az én űrrepülésem is téma lesz majd októberben.

G: Lesz valamilyen hivatalos állami ünnepség/megemlékezés ezzel a jeles dátummal kapcsolatban?
FV: Nem vagyok benne biztos, hogy a kormány vagy a pártok terveznek-e ilyesmit. Halottam néhány pletykát, hogy talán lesz valami, de nem tudok semmi konkrétumról.

G: Az életrajzát átnézve, úgy tűnik, hogy ez az első olyan állása, amely nem kapcsolódik az űrkutatáshoz. Jól gondolom?
FV: Igen. Az űrutazásom és azt követő, ahhoz kapcsolódó kötelezettségeim után, az Egyesült Államokba költöztem és 8 évig a Boeingnek dolgoztam (eredetileg a Rockwellnek, de azt később megvette a Boeing), ezzel még mindig az „űrbizniszhez” kapcsolódtam. Már nem voltam többé aktív űrhajós, és ipari értelemben nem is voltam részese az űrkutatásnak. De mivel a Rockwell (vagy Boeing) építette az Apollo űrhajót, mégis megmaradt a kapcsolatom a kozmosszal. Nagyon aktívnak éreztem magam a Boeingnél ezen a területen. De aztán kiléptem a Boeingtől, visszatértem Ausztriába, és most a Berndorf AG-nál valóban nincs a munkámnak semmilyen kapcsolódási pontja az űriparral.

G: És miért váltott?
FV: Egy hosszú sztorit összefoglalva, személyes okok miatt. Az utólsó két évemet a Boeingnél már az ausztriai irodájukban töltöttem. Szeptember 11 után viszont vissza kellett térnem az Egyesült Államokba, költségcsökkentési lépések miatt. Ám a családom már nem akart visszaköltözni oda, így két hónap után úgy döntöttem, hogy kilépek a Boeingtől és visszatérek Ausztriába. Így kerültem a Berndorfhoz.


G: Tudna kicsit mesélni mostani munkájáról?
FV: Az igazgatótanács tagja vagyok, hárman irányítjuk a cégcsoportot. Én az egész vállalat technológiájáért vagyok felelős és a vezetőségi pozíciókat érintő HR ügyekkel is én foglalkozom.



G: Miután tagja az Association of Space Explorers szervezetnek, gondolom, azért csak van még kötődése a kozmoszhoz. Milyen feladatokkal jár ez a tagság?
FV: Igen, tagja vagyok az űrutazók csoportjának. Egykor a vezetőségben is benne voltam, ami felelősséggel járt, de most már csak átlagos tag vagyok. Így részt vehetek az éves konferencián, amit minden évben máshol tartanak. Idén Moszkvában lesz, szeptemberben. Ezeken a rendezvényeken előadásokat tartunk az egész világon folyó űrrel kapcsolatos tevékenységekről. A NASA kijelölt űrhajósai az amerikaiak dolgairól számolnak be, az oroszok az európai történésekről, a kínaiak pedig az ő tevékenységeikről. Így jó képet lehet kapni arról, hogy mi történik most és mik a jövőbeni tervek. Van egy nap – közösségi napnak hívjuk -, amikor a résztvevők elmennek előadásokat, bemutatókat tartani iskolákba, egyetemekre, hogy elérjék az embereket, majd később újabb előadások következnek, amelyek a kongresszus évi fő témájához kapcsolódnak. Ez lehet ökológiai környezetünkkel kapcsolatos vagy a jövőbeni űrrepülésekkel. Az egész összesen egy hét.  Emellett kétszer egy évben az ENSZ Tudományos Iroda Világűr kongresszusán (COPUS) is részt veszek, amelyet az űr békés használatának érdekében hoztak létre. Ezen az eseményen minden tagország képviselteti magát és az űrrel kapcsolatos ügyeket beszélnek meg. Itt az Association of Space Explorersnek van ott egy egy széke, bár nem jár hozzá szavazati jog.

G: Itt nyilván Ausztriát képviseli.
FV: Igen vagy csak magamat. Mert az ASE nem országok szövetsége, hanem egyéneké.

G: Utazzunk vissza egy kicsit a múltba. Olvastam, hogy nem Ön volt az egyetlen, akit kiképeztek az Austromir misszióra, volt egy tartalék űrhajós is, Clemens Lothaller. Tartja vele a kapcsolatot?
FV: Igen, jó barátok vagyunk, bár nem találkozunk minden hónapban.

G: Ő mivel foglalkozik mostanság?
FV: Orvos egy bécsi kórházban, a neurológiai osztály vezetője, de magánpraxisa is van.

G: Térjünk vissza Önre. Mi volt a fő motivációja, amikor jelentkezett az „űrhajós kerestetik” hirdetésre?
FV: Ez egy olyan dolog volt, ami felkeltette az érdeklődésemet, mert kalandosnak ígérkezett, ezen kívül érdekes volt számomra, hogy tapasztalatot szerezhetek a tudomány egyéb területein, valamint megismerhetem az ehhez tartozó csúcstechnológiát is. A kalandosságát az utazásra értettem, ami ugye valahol ebben a kategóriában a csúcs. Szóval sok dolog volt, ami arra inspirált, hogy jelentkezzek.

G: Az előzetes kiválasztás előtt tudta, hogy az 14 hónapig fog tartani, a csillagvárosi kiképzés pedig 10 hónapig?
FV: Nem, de nem is igazán foglalkoztam ezzel. Egyszerűen csak ösztönzőleg hatott rám, hogy mindezt csinálhatom. A többséggel ellentétben nekem nem volt tele a fejem kisgyerekkorom óta azzal, hogy űrhajós szeretnék lenni és semmi más. Én valahogy nem voltam ilyen. Ez egy jó lehetőségnek tűnt számomra, így azt mondtam, gyerünk, csináljuk meg. De ha nem választottak volna ki, akkor valami másba fogtam volna.

G: Azt hiszem, szerencsés volt, mert más országokban (például az oroszoknál vagy nálunk) általában vadászpilótákból lesznek űrhajósok, de az osztrák kormány egy civilt keresett tudományos tapasztalattal erre a feladatra.
FV: Igen, ez egy teljesen más megközelítés volt, mint a magyar űrutazás esetében. Itt nem feltétlenül egy tudóst kerestek, hanem valakit, aki tudományos kísérleteket tud elvégezni az űrállomáson. Persze ha valakinek volt tudományos előélete, az nyilván előnyt jelentett. Ha mérnök vagy biológus volt az ember az egyformán jó volt. Természetesen, ha az embernek ógörög nyelvből volt diplomája, az nem volt hasznos ebben a vonatkozásban.

G: Olvastam az ausztriai kiválasztási procedúráról és elég keménynek tűnt nekem. Folyamatos orvosi vizsgálatok, fizikai és mentális tesztek, repülés vadászgéppel. Volt olyan pont, amikor azt gondolta, hogy ez már túl sok? Hogyan tudta egyáltalán megőrizni a motiváltságát?
FV: Ezen hosszú időszak alatt számomra egyszerű volt megőrizni az eltökéltségemet, mert mindig a következő lépést láttam magam előtt. Arra gondoltam, hogy ha túljutok az összes teszten, akkor továbbléphetek a következő szintre és repülhetek vadászgéppel vagy ugorhatok ejtőernyővel, amelyek olyan kalandos dolgok, amire nincs lehetőség a mindennapokban. Nagyon jól éreztük magunkat az utolsó 13 jelölttel, de hirtelen véget ért a móka és egyszer csak 2 hétre egy bécsi katonai kórházban találtuk magunkat és ez volt az az időszak, amikor teljesen felépítettem a motivációmat. Előtte fél napnál több időt sosem töltöttem kórházban, de ez alatt a két hét alatt tudatosult bennem, hogy végig akarom csinálni. Ha megvan a cél a fejedben, egy tiszta cél, akkor meg lesz a motivációd és az eléréséhez szükséges energia is.

G: Ez így elég egyszerűnek hangzik…
FV: Igen, visszatekintve egyszerűnek tűnik, és valahogy feledésbe merülnek a nehezebb részek. De minden ember számára fontos, hogy legyenek céljai, és ha azokra koncentrál, akkor hihetetlen dolgokra képes. Ha nem akarod elérni a hegy csúcsát, akkor sosem jutsz fel oda. De nem lehet felérni a Mount Everestre egy nap alatt.

G: Hogyan értesült arról, hogy az Ön a két kiválasztott jelölt egyike?
FV: Egy pénteki napon történt, egy moszkvai katonai kórházban. Egy külön szobába invitáltak minket, ahol egy bizottság ült, mi is leültünk, majd egy illetékes személy Ausztriából azt mondta, hogy kiválasztották az utolsó két jelöltet és név szerint szólított minket. Mi voltunk azok a jelöltek! – mondja mosolyogva. Hasonlított a mostani castingokhoz, de persze ez nem a tévé nyilvánossága előtt zajlott.

G: Nyilván nagyon boldog volt, amikor a nevét hallotta.
FV: Igen, természetesen. Kétség kívül nagyszerű érzés, csodálatos volt. Emlékszem, mielőtt bementünk volna ebbe a szobába, a következőket mondtam Clemens-nek: „Tudod mit, ha minket választanak, akkor rögtön a bejelentés után visszamegyünk a szobánkba és iszunk egy sört.” És ezt is tettük. Nagyon meg voltunk lepve, hogy minket választottak.

G: Ha visszagondol a Szovjetunió-beli kiképzésre, melyik a legérdekesebb emléke erről az időszakról?
FV: Sok emlékezetes pillanat volt. Először is, ez egy nagyon különleges időszak volt, mert ez volt a Szovjetunió utolsó 2 éve. A rendszer szétesőben volt és ez hatással volt az emberek életére. Érdekes volt ezt megtapasztalni. Nem volt könnyű helyzet, mert például semmi sem volt a boltokban.
Aztán az egész kiképzés, megismerni az űrutazások elméletét, az űrjárművek működését, a kilövés, az űrállomáshoz kapcsolódás folyamatát, a landolást, az életfeltételeket biztosító és kommunikációs rendszereket. Műszaki szempontból nagyon érdekes volt a tervezésük. Na és gyakorlati kiképzés, az űrrepülés szimulációi. Számos órát töltöttünk szimulátorokban, heteken, hónapokon át. A gyakorlati képzésnek része volt a túlélő tréning, télen és tengerben is. Voltak olyan speciális repüléseink is egy géppel, ami parabolikus ívet írt le, hogy megtapasztalhassuk a súlytalanságot. De akár az ejtőernyős ugrást is említhetném. Nagyon sok érdekes dolog történt ott, ami egyben nagy tapasztalatot is jelentett, de ugyanakkor élveztük is. Persze voltak kevésbé szórakoztató részek is, de ezeket sem hagytam volna ki.

G: Ha már a szórakozást említette, tudna mesélni valamilyen vicces sztorit?
FV: Például amikor téli túlélő tréningünk volt, amivel azt gyakoroltuk, hogy hogyan tudnánk életben maradni, ha valahol Szibériában landolnánk, messze a tervezett földet érési ponttól. Azokkal a dolgokkal kellett túlélnünk, amik az űrhajón, a kabinban vannak. Az orvosok azt mondták, hogy mivel két nap és két éjszaka leszünk kint, plusz hideg lesz és korlátozott mennyiségű ennivalóval látnak el, valószínűleg valamennyit fogyunk majd. Beraktak minket egy autóba és egy erdőbe vittek. Nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Az űrkabin és az ejtőernyő már ott volt, mi pedig elkezdtük felállítani a sátrunkat és tüzet rakni. Az első este valami zajt hallottunk a bokrokból, majd megjelent a német kollégánk, a sportedzőnk, aki hozott nekünk egy kis sonkát, kenyeret és vodkát, így jó kis bulit csaptunk. A két nap leteltével kiderült, hogy a társam, Clemens hízott fél kilót én meg csak egy felet fogytam. Vicces volt, mert az orvosok tudták, hogy valami nem volt kóser.

G: Fel tudja idézni, hogy mi járt a fejében azokban a percekben, amikor szorosan az ülésébe szíjazva feküdt az űrhajóban és a kilövésre várt?
FV: A kiválasztás és a tréning alatt vagy tízezerszer vizsgáltak meg az orvosok. Nem is tudom hányszor mérték meg a vérnyomásom és a pulzusom. Emlékszem, hogy mikor felszállás előtt utoljára estem át ezeken, majd beöltöztünk a szkafanderbe, arra gondoltam, hogy ennyi, ezután már egy doktor sem mondhatja azt, hogy nem mehetek – mondja nevetve.
Amikor ott fekszik az ember, az természetesen egy nagyon izgalmas momentum, és ahogy emlékszem, valóban nagyon izgatott is voltam. Aztán arra gondoltam, hogy már csak néhány másodperc van a startig, már úgysem lehet semmit tenni, mindjárt megtörténik és ilyenkor az ember nem akarja az egészet leállítani azt mondva: „Beijedtem, bocs’, ki akarok szállni!” – nyilván nem tesz ilyet az ember. Aztán a rakéta elemelkedett a földtől, nem pánikoltam, nem volt semmi ijesztő, de továbbra is izgatott voltam. Aztán ez fokozódott, amikor az első rész levált a rakétáról, mert ez olyan érzés volt, amiről előtte nem szóltak, nem magyarázták el, hogy mi is fog történni, és ennél a pontnál nagy G terhelést kapsz, 4-4 és felet, aztán ahogy leválik az első fokozat, hirtelen megszűnik a G terhelés és a nyomás. Ekkor arra gondoltam: „Istenem, valami baj van a hajtóművel” és felkészültem rá, hogy bekapcsol a biztonsági rendszer, ami vészhelyzetben lép működésbe. Ez egy rakéta, amely egy jó nagy rántás közepette leválasztja az űrhajót a hordozórakétáról és az űrkabint az ellenkező irányba fordítja, aztán az ejtőernyővel érsz földet. Ez olyan mint egy puskalövés, szóval egy nagy lökésre készültem, de nem történt meg. Aztán halottam a fülhallgatómban, hogy a következő rész hajtóműve normálisan működik aztán újra éreztem a nyomást. Úgyhogy ez egy kicsit sokkoló momentum volt. De ahogy a második rész levált, már tudtam, hogy ez normális, ez így működik.


G: Említette a zajokat az űrhajóban. Az űrállomás zajaira és illatára is emlékszik?
FV: Az a szag nagyon érdekes volt, amit akkor éreztem, amikor átlebegtünk az összekötő alagúton az űrhajóból az űrállomásra. Mivel acélból készült, fém szaga volt. Az űrállomás hangja olyan volt, mintha egy repülőgépben lettem volna. Sok ventilátor működött, ezért elég hangos volt.  

G: Hogyan tudott aludni ilyen körülmények között?
FV: Ahogy egy repülőgépen is tud aludni az ember. És füldugónk is volt.

G: Ami az alvást illeti, hogyan kell ezt elképzelni? Az ágyához volt szíjazva közben?
FV: Nem ágyban aludtunk, hanem egy hálózsákban, amit bárhová oda tudtunk rögzíteni. Mivel lebegtünk, egy sarokba is oda tudtuk kötni. Egyébként csak két ágy volt a MIR-en Én általában a padlón aludtam, egy kolléga viszont a plafonon, így aztán amikor felébredtem, éppen a szemébe néztem – mondja mosolyogva.

G: Sok kísérletet elvégzett az űrutazása során. Melyik volt a kedvence?
FV: Talán az életfolyamatokkal kapcsolatos volt a legérdekesebb, mert arról szólt, hogy hogy hat a súlytalanság az emberi szervezetre. Például azt is mértük, hogy a vér hogyan áramlik a szívből a lábfejekig. Newton törvénye szerinte minden erő ellenerőt vált ki. Az űrben lebegve, ahogy a szívünk vert, egyik irányba pumpálta a vért, a test pedig az ellenkező irányba. Ez kis dolog, de érdekes volt megtapasztalni. Vagy néhány neurológiai kísérlet. Például hogy a súlytalanság hogyan befolyásolja a koordinációt a kéz, a szem és a fül között.

G: Meglepő ezt hallani, mert azt hittem, hogy mérnökként inkább a fizikai kísérletek érdekelték, de amiket az előbb említett, orvostudományi kísérletek.
FV: Igen, a fizikai kísérletek is érdekeltek, de azokat nem tudtam megfigyelni, csak a mérési eredményeket láttam, míg az orvostudományi kísérleteket saját magamon tapasztalhattam meg.



G: Látok itt egy képet az iroda falán, amin a szovjet kollégáival látható az űrállomáson. Milyen volt a kapcsolata velük?
FV: Nagyon jó! Mindenkivel.

G: Nagy különbséget jelentett, hogy némelyikük jóval tapasztaltabb volt Önnél?
FV: Nem, épp ellenkezőleg. Örültem, hogy tapasztalt kollégáim vannak, mert sokat segítettek és megosztották a tudásukat velem. Viszont Aubakirov a kazah srác először volt az űrben és Arzebarskij (aki pirosban látható középen) szintén első utas kolléga volt. Mi hárman landoltunk együtt és mindannyian kezdők voltunk. De a parancsnokunk, Volkov például tényleg tapasztalt volt.

G: Tartja velük a kapcsolatot?
FV: Igen. Áprilisban találkoztunk is Gagarin űrrepülésének 50. évfordulóján és szeptemberben újra látjuk egymást Moszkvában.

G: Egy kicsit személyes lesz a következő kérdés: a családja hogyan viselte azt a két évet, amíg kiválasztották és felkészítették a misszióra és az utána következő újabb két évet, amikor Ausztriában „turnézott”? Ha jól tudom, a lánya éppen akkor született, amikor Csillagvárosban volt.
FV: A kiképzés alatt a feleségem velem volt a Szovjetunióban. A családom alapvetően nem bánta, hogy ezt csinálom. Az űrrepülés utáni két év kemény volt, mert híresség lettem Ausztriában. Sokat voltam úton, későn értem haza, és figyelnem kellett, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a családommal. Ez bizonyos szinten meg kellett tanulnom, hogy ne vesszen el az önkontrollom, hiszen egyik fogadás követte a másikat, sztár voltam. De aztán az USÁ-ba költöztünk és vége volt a celebségnek, mert ott senki sem ismert minket. Ez jó volt, mert az életem végre visszatért a normális kerékvágásba.

G: Ha már az önkontrolról beszélünk, az űrhajósként töltött időszak megváltoztatta a látásmódját bármivel kapcsolatban?
FV: Nem igazán. Talán csak annyiban, hogy némely dolgokra fogékonyabb lettem. Például a környezetünkre, az ökológiára. Elindított egy irányba, amelynek köszönhetően aktívan támogatom a környezetvédelmi tevékenységeket.

G: Még egy kicsit térjünk vissza az űrutazására. Úgy halottam, hogy a landolás kicsit durvábban sikerült a tervezettnél. Hogyan emlékszik erre?
FV: Nyilván voltak ennél keményebb földet érések is, de számomra valóban durva volt. Az okozta, hogy erős oldalszelünk volt. Így aztán amikor földet értünk, elkezdtünk bukfencezni elég nagy sebességgel, háromszor az egyik irányba, kétszer a másikba, ahogy azt kazah kollégám utólag kielemezte. Számomra ez csak egy pillanatig tartó ütközésnek tűnt, és már vége is volt. A végén olyan pozícióba kerültünk, hogy én voltam a kapszula tetejében, ő pedig az aljában. Szerencsére a földi személyzet azonnal odaért és a megfelelő helyzetbe forgatott minket, kinyitottuk az ajtót és óvatosan kimásztunk.

G: Ezek szerint akkor nem volt szüksége a túlélő tréningen tanultakra.
FV: Szerencsére tényleg nem.

G: Tudja, hogy hány G érte Önöket a földet érés alatt?
FV: Nem tudom pontosan. Úgy 20, de csak egy másodpercig. Nem nagyon lehetett érezni, mert csak egy hirtelen, erős ütés volt. Ez nem olyan, mint amikor másodpercekig kell kiállni 4 G-t egy vadászgépes repülés alatt. Amikor az ember nekiszalad egy ajtónak, az is 20 G.

G: A következő kérdésem talán furcsának fog tűnni, éppen azután hogy a durva földet érésről beszélgettünk, de volt bármilyen kapcsolata a repüléssel a kiválasztása előtt?
FV: Nem.

G: És utána?
FV: Erre is nem a válaszom. Bár az igaz, hogy az űrprojekt alatt közelebb kerültem a repüléshez. A kiválasztás során voltam olyan szerencsés, hogy repülhettem az osztrák légierő vadászgépeivel, ami hatalmas élmény egy átlagembernek. Csillagvárosban is sokat repültünk. De ennek ellenére soha nem szereztem pilóta engedélyt. Furcsa dolog ez, mert repülni szeretek, de ahhoz, hogy az ember jó pilóta legyen, rendszeresen kell repülni, például egy légitársaság kereskedelmi pilótájaként. De ebben az esetben nem úgy repülhetsz, ahogy akarsz és vesztegeted az idődet. Hamar unalmassá válhat, ha havonta háromszor átszeled az óceánt. A hobbiból repülésre pedig nem volt időm. Az űrhajóstársam, Clemens, megszerezte a pilóta jogosítványt, de egy idő után feladta a dolgot, mert, ahogy mondta, nem tudott elég gyakran repülni ahhoz, hogy formában maradjon.

G: Ha azt vesszük, Ön egy kivételes szerepet kapott az élettől, mint Ausztria első űrhajósa. Érzett bármilyen nyomást vagy nagy elvárást ezzel kapcsolatban a kormány vagy az emberek részéről?
FV: Nem éreztem semmi ilyet, hogy elvárnának valamilyen teljesítményt. Csak saját magam támasztottam elvárásokat, miután kiválasztottak egyes számú űrhajósnak. Felelősséget éreztem az iránt, hogy jól teljesítsek ebben a projektben, de nem azért mert én voltam az első osztrák űrhajós. Ha más feladom lett volna az iránt is ugyanolyan felelősséget éreztem volna. A csillagvárosi kiképzés alatt el voltunk szeparálva, nyugalom vett minket körül, végeztünk a feladatainkat, nem voltunk kiállítva a nyilvánosság elé. Ez csak az űrutazás után következett. Csillagvárosban ismerős arcok voltak körülöttünk, a kiképzők és osztrák szakértők, akik felkészítettek minket a kísérletek elvégzésére.


G: Milyen volt a landolás a schwechati reptéren, amikor hazatért? Hatalmas tömeg zászlókat lengetve és riporterek, mint a filmekben?
FV: Igen, pontosan. Októberben volt és már sötétedett, amikor megérkezett a gépem a bécsi reptérre. Ki volt világítva, vörös szőnyeget terítettek le, rengeteg ember, tévé kamerák. Volt egy megállapodás, hogy ki jön először a géphez üdvözölni engem, de engem nem érdekelt, hogy ki lesz az első, a családomat akartam látni. Kiléptem a gépből, megálltam a lépcső tetején, tévé stábokat, vakuk villanását és újságírókat láttam lent. A miniszter, az alkancellár és a kormányzó is ott volt. Rajtuk kívül a polgármester, meg még egy polgármester. Miután üdvözöltek, egy reptéri VIP terembe mentünk sajtókonferenciát tartani. Szerencsére a kormányzó intézett nekünk egy autót, ami később hazavitt engem és a családomat.

G: És milyen volt az a két év, amikor az űrutazása után Ausztria városait látogatta végig?
FV: Jó volt találkozni az emberekkel és más szemszögből látni Ausztriát.

G: Tudna valamit mesélni Ausztria jelenlegi szerepéről a nemzetközi űrkutatásban?
FV: Nos, nem rendelkezem teljes körű információkkal erről, de Ausztria tagja a Nemzetközi Űrhivatalnak (ESA). Jelentős tudományos tevékenység folyik és az űripar is fejlett. Ezek a területek aktívan jelen vannak a Nemzetközi Űrhivatal több programjában is. Azt hiszem, egy vagy két osztrák kísérlet is folyik éppen a Nemzetközi Űrállomáson az emberi űrutazással kapcsolatban, a sugárzást mérve. Szóval, ha azt vesszük, hogy ez egy kis ország, elég sok dolog van folyamatban. Idén a Nemzetközi Űregyetem Graz-ban tartja nyári kurzusát, ami 2-3 hete kezdődött. Így júliusban és augusztusban egy sereg tehetséges, az űrkutatás iránt érdeklődő fiatal vesz részt ezen, ami nagyon jó dolog.

G: Ellátogatott oda?
FV: Sajnos a megnyitó idején én éppen külföldön voltam egy üzleti úton. Aztán amikor hívtak, hogy látogassak el a kurzusra, az éppen a nyaralásom közepére esett volna. Végül találtak egy másik űrhajóst. De küldtem nekik videó üzenetet.

G: Tud arról, hogy Ausztria szeretne-e újabb asztronautát az űrbe küldeni?
FV: Amennyire én tudom, nincs ilyen terv. Van egy honfitársam, aki jelentkezett a Virgin Galactic magánűrhajó első útjára, de egy az enyéméhez hasonló küldetés nem lehetséges. Az emberi űrutazás projekt egy önkéntes tevékenység az Európai Űrhivatallal, így az országokat vagy kiválasztják a részvételre, vagy nem. Azért nem lehetnek osztrák jelöltek európai űrhajósok, mert Ausztria nem vesz részt ebben a programban, így ők olyan országokat választanak ki erre, akik részt vesznek a Nemzetközi Űrállomás programban.

G: De ha megváltozna a helyzet, és lehetőség adódna rá, jelentkezne egy újabb űrrepülésre?
FV: Hát persze! De kicsit fogynom kellene hozzá – mondja mosolyogva.





Ausztria fontosabb mérföldkövei az űrkutatásban (Bruno Philipp Besser tanulmánya alapján)


Források:
  • Már a XVI. században is volt olyan gondolkodójuk (Conrad Haas tüzérparancsnok), aki rakétát tervezett és kidolgozta egy űrállomás koncepcióját
  • Később Vincenz von Augustin tüzér tábornok le is gyártatta saját tervezésű rakétáit, amely az egyik rakéta nagyhatalommá tette Ausztriát, az ország tüzérségének 1867-es megszüntetéséig
  • 1936: Viktor Franz Hess (Carl D. Andersonnal megosztva) fizikai Nobel-díjat kap a kozmikus sugárzás felfedezéséért
  • A II. világháború előtt, alatt és után sajnos sok tudósuk külföldre (főként Amerikába menekült) más ország tudásanyagát gyarapítva, az otthon maradtak és az osztrák rakétatechnikai fejlesztések felett a németek gyakoroltak hatalmat a háború idején
  • Az 60-es évektől Ausztria okosan nyitott Amerika, Európa és a Szovjetunió felé is az űrkutatás terén. Így nem csak sok ilyen témájú nemzetközi konferenciát rendeztek náluk, de résztvevői is lehettek több úrprogramnak is. Például 1975-ben a közös ESA, NASA Spacelab-1 projekt keretén belül, az űrsiklón létrehozott tudományos laboratóriumban végezhettek kísérleteket a mágneses mezővel, a vákuum-hegesztéssel és egy speciális ötvözet megszilárdulásával kapcsolatban, a súlytalanság állapotában. A szovjetekkel való együttműködés során osztrák fejlesztésű magnetométereket helyezhettek el űrszondákon (Vega 1 és 2) hogy a Haley üstökös mágneses mezejét mérhessék
  • Az űrutazásban való részvétel szándéka már 1968-tól megvolt, amikor a Külügyminisztérium bizottságot hozott létre, hogy megvizsgálja ennek lehetőségeit és követelményeit
  • 1970-ben létrehozták az Osztrák Űrkutatási Intézetet, ami azóta is működik
  • 1981-ben partner, majd 1987-ben teljes jogú tagja lettek a Nemzetközi Űrhivatalnak (ESA)
  • A két évtizedes sikeres együttműködésnek köszönhetően, a szovjetek 1987-ben a felajánlották, hogy egy osztrák űrhajóst felvisznek a MIR űrállomásra, aki az ott töltendő egy hét alatt kísérleteket végezhet. Az osztrák kormány az ezt követő évben hivatalosan is elfogadta az ajánlatot (létrejött a közös Austromir projekt) és még abban az évben meg is hirdették a lehetőséget a lakosság számára, civil jelentkezőket keresve. Az deklarált feltételnek megfelelő 198 jelölt közül végül egy 14 hónapos, többszintű kiválasztási procedúra után végül 2 jelöltet küldtek a 10 hónapos csillagvárosi kiképzésre: Franz Viehböck-öt és Clemens Lothallert. Végül az előbbit érte az a szerencse, hogy feljuthatott a világűrbe, űrutazásra 1991.október 2-től 10-ig tartott. A MIR űrállomáson töltött idő alatt összesen 15 tudományos kísérletet végzett el
  • Az Austromir projekt nagy lökést adott az osztrák űrtechnológiának, az ezen a területen tevékenykedő cégek, mint beszállítók máig jelen vannak különböző ESA űrprogramokban

Bruno Philipp Besser: Austria’s History in Space (ESA Publications Division)

A fotókat Herr Viehböcktől kaptam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése