Redbull hangár

Redbull hangár

2010. november 6., szombat

Norisring - a DTM utcai pályája

Interjú David Coulthard-al és Katherine Legge-el

Szöveg és fotók: Gabriella

Évente egy-két DTM futamra mindig kilátogatok a különleges hangulat miatt. Idén alapos megfontolás után a norisringi futamra esett a választásom. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert évek óta ez a versenynaptár állandó (és többnyire egyetlen) utcai pályája és a tévében mindig nagyon érdekesnek tűnt a hajtűkanyarjával. További indokként felmerült, hogy autó híján is könnyű elérni, hiszen városban van és nem a préri közepén. No meg egy Ferenc nevű illető is erősen invitált – személyére majd később derül fény. Amúgy már tavaly is terveztem a Norisringet, de az osztrák katonai repnap (Airpower 09) ugyanarra a hétvégére esett és inkább azt választottam. Hiába, nem könnyű, ha az embernek néha fedi egymást a két mániája.


Nürnberg óvárosa
 A város

Pénteken délután érkeztem Nürnbergbe. A Lufthansának van egy jó járatpárosítása Frankfurton keresztül, ami kényelmes, de elég necces átszállási idővel bír odafelé. Volt is egy 10 perces sprintem a terminál egyik végéből a másikba – nagy a frankfurti reptér én meg nem vagyok egy kifejezett Ben Johnson. Mondjuk a rakodómunkások sem, így a csomagomat nem sikerült átrakniuk ilyen rövid idő alatt. De számítottam rá, hogy ez fizikai képtelenség lenne (ellenkezik a sebesség törvényével :-) és legalább nem én cipeltem a bőröndömet a szállásomra, hanem a légitársaság embere. Épp akkor futott be, amikor este visszaértem a városnézésből, úgyhogy tökéletes volt az időzítés.

Nürnberg fallal körülvett óvárosa elképesztően szép. Épp közepén szeli ketté a Pegnitz folyó, amelynek egyik hídján állva, egy kicsit a dél-angliai kisvárosokra emlékeztetett. Szinte vártam, hogy hattyúk jelenjenek meg a vízen. Gyönyőrűek a réginek tűnő épületek. Azért csak tűnő, mert gyakorlatilag az összes eredeti középkori házat lebombázták a második világháborúban, ami annyira nem meglepő, miután ez volt Hitler egyik kedvenc fészke. Csoda, hogy a monumentális, futballstadionra emlékeztető pártközpont egyben maradt, láttam az Audi media hospitality épülete mellett lévő tó túloldalán.
Ide tutira visszajövök még a közeljövőben és akkor megnézem a Dürer múzeumot és a Tucher patrícius házat is. A city guide szerint ezeken a helyszíneken korhű ruhába öltözött színészek vezetik a látogatókat, mintha visszautaztak volna az időben és az ott élő család vendégei lennének. Most azért kellett kihagynom ezt az élményt, mert közeledett a záróra, mire arra keveredtem. Helyette inkább körbesétáltam az óvárosban, felkapaszkodtam a várba, majd beültem egy Bratwürsthausba a Rathausplatzon egy adag káposztával szervírozott bajor grillkolbászra (ez a bratwürst), és kipróbáltam a helyi snapszot, no meg a Tucher márkájú barna sört is.

A "kolbászház"
(Azt nem tudom, hogy van-e összefüggés a sör brand és az ugyanilyen nevű középkori patríciuscsalád között.) Tökéletes összeállítás volt! A nap végére teljesen ellazultam, hála a végre igazi nyári melegnek, a történelmi környezetnek, a jó vacsorának, no meg a mosolygós szenior korú helyieknek. Határozottan jól kezdődött a hétvége.

A pálya

Nekem valamiért az volt a tévképzetem egészen megérkezésemig, hogy a Norisring az teljesen olyan, mint a monacói F1-es pálya, vagyis a belváros elkerített utcáin száguldanak Timo Scheiderék. A tévéközvetítésekben valahogy nem tűnt fel, hogy nem igazán vannak házak a pálya mellett, mert mindig annyira izgalmas itt a verseny, hogy az akció teljesen leköti a figyelmemet. Az valahogy a dtm.com-ról és a pálya honlapjáról sem derül ki, hogy a verseny helyszíne a külvárosban, egy stadion területén van. Ne úgy képzeljétek el, mint a Race of Championst Párizsban, mert a pálya itt a stadionépületen kívül található. Na de ami még a pálya körül van! Minden résztvevő autómárka legalább 2 sátorral rendelkezik (az igazán nagyokét inkább üvegpalotáknak nevezném), baromi nagy területen szétszórva. Én viszonylag jól szoktam tájékozódni, pláne, ha térkép is van a kezemben, de az, amit a bejáratnál lévő sajtóakkreditációs konténerben a kezembe nyomtak (ahol a médiabelépőmet vettem át), nem hogy nem segített a navigálásban, de úgy eltévedtem, hogy fogalmam sem volt, éppen merre kódorgok, és merre van észak. Így a sajtóközpont fellelése is háromnegyed órába telt, kb 5 pályamunkás megkérdezése után. Igazából csak akkor kezdtem kiismerni magam, amikor szombat délelőtt megérkezett a többéves helyismerettel rendelkező Thorsten barátom (szerintem a világ legjobb DTM riportere) és Anja  (Thorsten fotós munkatársa és egyben élete párja).
Anja, Thorsten és én - fotó: Johann van de Kerkhof

Hála az égnek a főtribün (a Steintribüne) nem esett messze a media centertől, így oda egyedül is eltaláltam. A nagy betonkolosszusról pazar kilátás nyílik a célegyenesre és a boxutcára, de ha egészen felmegyünk a tetejére, akkor a tribün mögött elhaladó szakaszon zajló eseményeket is csekkolhatjuk. Ha kimegyünk egészen a bal végébe, akkor a célegyenesre rávezető kanyart, a jobb végén helyet foglalva pedig a legendás hajtűkanyar csúcsát látjuk közvetlen közelről. Így aztán hiába van még hat tribün, szerintem ez a legtutibb, mert némi helyváltoztatással az egész pályát belátni. Miután szombaton mindezt felderítettem, beálltam a tribün tetején lévő épület tövébe, ahol volt még némi árnyék. Tizenegy órára már ez is megszűnt, úgyhogy visszamenekültem a sajtóközpontba. Viszont le a kalappal a nézők előtt, akik mindkét nap már reggeltől ott ültek a tűző napon, a 35 fokban. És csak némelyiknél volt napernyő.
Steintribüne

Néhány technikai és egyéb érdekesség

Ha már a rekkenő hőséget emlegettem, itt számolnék be két technikai megoldásról, amiről kint szereztem tudomást. Azt nem állítanám, hogy kizárólag a DTM-ben alkalmazzák őket, de én még nem hallottam hírüket.
Talán nem annyira közismert egy tavaly bevezetett újdonság. Kánikulában az autók motorját egy a kocsi elejére felszerelt háromszögű konzolon lévő ventilátorral hűtik a rajtrácson. Persze a start előtt leszedik, mert eléggé rontaná az aerodinamikát.
A másik ötletes trükk, az autókban lévő 7 literes víztartály. Ez arra szolgál, hogy ha túlforrósodtak a féktárcsák, a versenyző egy a kormányon lévő gomb megnyomásával vizet spriccelhet rájuk pit stop alatt.
És ha már az előbb a Race of Championst is szóba került, ebben a szériában is lesz valami hasonló jövőre. A müncheni olimpiai stadionban, egy speciálisan kialakított aszfaltcsíkon mérkőznek meg egymással a DTM sztárjai és a betétfutamok szereplői a szériát népszerűsítendő.
Ezen a linken találtok bővebb infót az eseményről: http://www.dtm.com/newsausgabe.php?id=9476


Foci-vb versus DTM

A versenyhétvége alatt még zajlott a foci vb és a német válogatott még nagyon is bent volt. A hangulatot jól illusztrálta, hogy a városban nem csak minden második ablakban lógott német zászló, a kocsikon is ott lobogtak kicsiben, sőt, HÉV-en bemondták az meccseredményeket. A DTM-re látogató nézőkön is furcsa, kevert öltözék volt: a német válogatott mezének replikája, DTM-es sapkával megkoronázva. Esküszöm vuvuzelát is láttam (és hallottam). A szervezők persze nem voltak ostobák és annak érdekében, hogy a nézők ne menjenek korábban haza a meccsek miatt, óriási kivetítőket helyeztek el a pálya körül a füves területeken (persze az ezt-azt áruló sátrak közelében), amiken a mérkőzéseket adták élőben. Így aztán sok DTM rajongó ottmaradt a programok végeztével is. Olyannyira a foci uralta a hétvégét, hogy egy sajtótájékozatót a német csapat egyik meccse utánra halasztottak. A vb-vel kapcsolatos legnagyobb élményem pedig az volt, amikor sikerült németek közt megnézni a Németország-Argentína meccset. Volt ám üdvrivalgás, meg nevetés is, amikor Maradonáék bénáztak. Ilyenkor persze a DTM sztárjait is folyton a fociról faggatják az újságírók. Gondolom közel álltak a tikkeléshez, amikor századszorra kérdezték meg tőlük, hogy szeretik-e a focit és szerintük a német válogatott nyeri-e a tornát…

A DTM ászai

DC (jobbra)
Az idei szezon talán legnagyobb húzóneve (marketing szempontból) David Coulthard. A skót szerződtetéséről azóta pletykálnak, mióta otthagyta Ecclestone utazó cirkuszát, de a Merci csak most tudta rávenni, hogy vezessen nekik. Az egy éves szünetben nem unatkozott. Szakkommentátorként dolgozott a BBC-nek az F1-es futamokon, a Red Bull nagyköveteként vett részt különböző promóciós eseményeken és közben megszületett kisfia is.
Ha lehetséges, DC még nyugodtabb, mint az F1-ben, jó kondiban van és továbbra is nagyon barátságos. Látszik, hogy jól érzi itt magát. Párszor már volt szerencsém interjút készíteni vele, de mostani beszélgetésünk alatt, számomra eddig ismeretlen humorát is megcsillogtatta. Mivel csoportos interjú volt, csak pár kérdésre volt lehetőségem, de azt gondolom így is értékes dialóg jött létre. Itt következik:

Gabi: Mi volt a legfőbb oka annak, hogy visszatért az versenyzéshez és miért éppen a DTM-et választotta ehhez?

DC: Leginkább az adrenalin hiányzott. Aztán meg a Mercedes-szel mindig is jó volt a kapcsolatom és ők erősen kapacitáltak, hogy vezessem egy autójukat a DTM-ben. Végül azért is fogadtam el az ajánlatukat, mert elgondolkodtam azon, hogy jövőre betöltöm a 40-et és talán maradt még egy-két jó évem, amit ki kellene használni. Persze van, aki 40 fölött is még nagyon aktív a versenypályán, de nem mindenki Michael Schumacher – mondja nevetve.

Gabi: Mi volt a legmeglepőbb, legváratlanabb élménye a DTM-el kapcsolatban?

DC: Az autók sebessége. Hihetetlen, hogy ugyanolyan gyorsak, mit a Formula 3-asok. És ha jól emlékszem, a brit Autósport Magazin a versenyszériákat sebesség szerint rangsoroló listáján az F3-asok rögtön az F1-esek után következnek.

Gabi: Sokat látni Önt a Red Bull promóciós programjain különböző extrém járművek utasaként, legutóbb Hannes Arch műrepülő bajnok mögé is beült. Ilyenkor nem rossz érzés, hogy nem Ön irányít, és csak passzívan várja, hogy mi történik?

DC: Nem, mert itt a DTM-ben kiélhetem magam a kormány mögött. Amúgy meg én így is élvezem ezeket az élményeket. Ez olyan, mint a szex: néha nem rossz átengedni a partnernek az irányítást.

Na, amikor ez a mondat elhangzott, eltartott egy-két tizedmásodpercig, amíg felfogtam, hogy tényleg azt válaszolta, amit hallottam. Az asztal körül ülő kollégákból pedig kitört a röhögés. Hát, ezt a fajta humort nem néztem volna ki DC-ből…

Másik interjúalanyom Katherine Legge volt. (Akinek ismerős a neve, valószínűleg onnan, hogy pár éve tesztelt a Minardinak az F1-ben.) Azért esett rá a választásom, mert egyrészt ő az egyik a DTM-ben versenyző két hölgy közül, és valahogy az volt a megérzésem, hogy ez a vagány lány tartogat meglepetéseket. Az alábbi beszélgetésből kiderül, hogy nem tévedtem.

Gabi: Már kislánykorában is autóversenyzésről álmodozott?
Katherine: Először vadászpilóta szerettem volna lenni (Gabi lehökken), de nem tökéletes a látásom, így nem feleltem volna meg fizikailag. Kilenc éves koromtól már az autóversenyzés vonzott, az volt a célom, hogy a Formula 1-ben versenyezhessek és Nigel Mansell volt a példaképem. De nem hittem volna, hogy ez lehetséges, mert már ahhoz is jó anyagi háttér kell, hogy az ember tovább jusson a junior bajnokságokon, mi pedig nem voltunk gazdagok. De aztán valahogy összeszedtük a pénzt, részben kölcsönből. Végül teszteltem F1-es autót, versenyeztem a CART-ban, a kívánságlistámon pedig még ott van Le Mans és Monaco is. Az F1-be bekerülést sem adtam még fel, de időközben rájöttem, hogy nem elég, ha az ember kitartóan próbálkozik, és nagy tapasztalata van, igazából a pénzen múlik minden - bármennyire is cinikusan hangzik. De annak a kis lehetőségnek is örülök, amit az F1 berkein belül tölthettem, és végülis az életem napi 24 órában az autóversenyzésről szól, ami nem rossz dolog.

Gabi: Ön és Susie Stoddart az egyedüli hölgyek a mezőnyben. Gyakran összemérik a teljesítményüket?

Katherine: Igen ez előfordul, de már nem nagyon jellemző, hiszen már mindketten itt vagyunk egy ideje. Olykor egész baráti a kapcsolatunk, de amikor például ütközünk a pályán akkor persze nem annyira. De ez ugyanígy van minden versenytárssal.

Gabi: Magyarországról mi jut eszébe először?

Katherine: Forró Judit. Nagyon jó barátnők voltunk, amikor együtt versenyeztünk Angliában. Ő az egyetlen kapcsolatom Magyarországgal, de még sosem jártam Önöknél.

Gabi: Mi volt eddig volt a legjobb élménye a DTM-ben?

Katherine: A tavalyi szezon nagyon jól indult számomra, jó köridőket futottam a szabadedzéseken és az időmérőkön, versenyképesnek éreztem magam a mezőnyben. De aztán valahogy minden rosszra fordult, problémák voltak az autómmal, ezért volt néhány katasztrofális versenyem. Idén még keresem a ritmust, de remélhetőleg a holnapi versenyem újra sikeres lesz.

Gabi: Tényleg annyit számítanak a fékezési pontok ezen a pályán?

Katherine: Mondhatni igen, mert a három kanyar közel van egymáshoz. Szóval, ha az ember az egyiknél ront, akkor sokat ronthat a köridején is. És annak ellenére, hogy csak 3 kanyar van, és mondjuk nem 12, eléggé trükkösek, mert huplis az aszfalt. Ráadásul idén újfajta gumikkal versenyzünk, amikkel sok problémám van és sajnos sok időt vesztek miattuk. Ezen a pályán 100%-os teljesítményt kell nyújtani és az ember elégedett lehet, ha ebből 98-at elér.

És hogy milyen Katherine face-to-face? Rokonszenves, közvetlen, fejben összeszedett. Tetszett a fanyar humora, lazaságában érezni véltem az USA-ban töltött éveket. Szerintem nem akar abból ügyet csinálni, hogy ő egy lány a sok férfi között, egyszerűen csak emberként próbál helytállni. Amúgy kifejezetten szép lány - mindenféle optikai tuning nélkül is.

A versenyzőkkel kapcsolatban még egy kis sztori. A DTM legfőbb pozitívumai között elsőként emberközeliségét szoktam említeni. Az itt versenyző srácok körül nincs az a nagy felhajtás, mint az F1-ben (pedig ennek a szériának is erős a marketing gépezete). A csapatok és a széria szervezői sok közönségtalálkozót rendeznek, ahol a versenyzők türelmesen osztják az autogramokat, égetik a gumit, meg egyebek. Nem magángépeken, helikoptereken közlekednek, hanem jobbára autóval, menetrendszerinti repülőjáratokkal. (Ilyet max csak rali vb-n látni.)  Ezzel magam is szembesültem, amikor hazafelé a nürnbergi reptér várójában Gary Paffett üldögélt a közelemben néhány csapattaggal. (Erről nincs fotó, mert nem akartam zavarni, holmi vakuvillogtatással.)

Ferenc, a láthatatlan ember

És hogy ki is a bevezetőmben említett Ferenc? Ferenc Nagyról van szó, akit tavaly ismertem meg Hockenheimben. Akkoriban még a Volkswagen Polo Cup-ban nyomta, ami a DTM egyik betétsorozata volt. A résztvevők listáját nézegetve bukkantam rá a magyar névre és interjút kértem tőle a PR részlegükön keresztül. Beszélgetésünk során kiderült, hogy papája révén magyar származású, de ő már kint született. Elmesélte, hogy a VW Polo Cup az első komoly megmérettetetése, mert előtte csak gokartozott. És naná, hogy az F1 a cél! Amúgy hihetetlen milyen felkészítést kaptak itt a srácok. Szezon előtt selejtezők voltak, hogy a sok (fizető!) jelentkezőt megrostálják, hiszen az indulási helyek száma limitált volt. A bennmaradóknak fizikai állóképességet fejlesztő és kommunikációs tréninget is tartottak a vezetéstechnikai oktatáson kívül. Szezon közben sem engedték el a kezüket, mindig volt kitől tanácsot kérni és minden versenyző minden futam után átbeszélte a szereplését a hozzá rendelt versenymérnökkel. Nekem az jött le, hogy nagyon tudják motiválni a fiatal versenyzőket, ha az önmagában nem lenne elég motiváció, hogy ebben a szériában esélyt kaptak a tanulásra és esetleg a kiugrásra. (Mindezt a Ferenccel és a WV Polo Cup kommunikációs szakemberével folytatott beszélgetésemből szűrtem le.) Kár, hogy idén már nincs ez a sorozat. Itt egy best of video a 2009-es Polo Cup szezonról (Ferenc szemszögéből):

Az interjú után nem szakadt meg a kapcsolat Ferenccel, aki nagyon invitált, hogy nézzem meg a norisringi futamot, ami hazai pályája, hiszen Nürnbergben lakik és ahol most a SEAT Leon Supercopá-ban fog indulni (ebben a szezonban csak kétszer volt lehetősége versenyautóba ülni). Én meg is írtam neki, hogy megyek, de van még mit fejleszteni a kommunikációnkon, mert csak véletlenül találkoztunk, amikor az egyik SEAT sátor előtt mentem el – az utolsó nap délutánján. 

Egyébiránt a srác még irtó fiatal és lelkes, a kettő együtt sokszor padlógázos száguldást eredményez. És ha más versenytárs is így tesz, akkor a dolog úgy végződik, ahogy az alábbi norisringi videón:

Idén visszatért a gyökerekhez is: gokartozik, de úgy néz ki, hogy jövőre ismét lehetőséget kap a SEAT Leon Supercopában. Én drukkolok neki. Ez itt a saját honlapja, ha netán még többet szeretnétek megtudni róla:

Ja és a verseny

Azért hagytam a végére és azért nem írok részletes összefoglalót róla, mert azt inkább vagy a helyszínen vagy tévén kell nézni, az eredményeket pedig megtaláljátok más oldalakon. Ami kiemelkedően érdekes volt: Ralf Schumacher megszerezte első DTM-es pole pozícióját (harmadik szezonjában) és jó esélye volt a győzelemre is, de sajnos bemozdult a rajtnál (állítása szerint csak a kuplungot próbálgatta – ami így elsőre elég amatőrnek hangzik) és kapott egy boxutcán áthajtásos büntetést, aminek következtében elszálltak még a dobogós esélyei is. A másik emlékezetes történés főszereplője Coulthard volt, akinek a még a verseny elején, egy ütközés következtében leszakadt a vezető oldali ajtaja, amit rejtélyes módon nem pótolt csapata (pedig csak egy mozdulat lett volna felakasztani rá az új ajtót) és a versenybírák sem állították ki, így aztán így nyomta végig a versenytávot. Azt tuti, hogy melege nem volt a kocsiban, de azért nagy szerencse, hogy ugyanúgy nem mentek neki még egyszer.

Repülős „kaland” a végére

Na és hogy a bejegyzésnek még egy katonai repülős vonatkozása legyen, elmesélem még azt is, hogy hazafelé mi történt velem. Ülünk szépen a Frankfurtból Budapestre tartó járaton, csomagok átpakolva (most tényleg), gép indulásra készen. Egyszer csak beleszól a kapitány a mikrofonba, hogy sajna még vagy 20 percet állni kényszerülünk, mert légtérzár van Frankfurt felett, így egyelőre nem kapunk felszállási engedélyt. Majd hozzátette, hogy szerinte azért van ez, mert valami NATO hadgyakorlat folyik a fejünk felett. Talán mondanom sem kell, hogy egyrészt ez csak nekem tetszett a fedélzeten lévők közül, és hogy azon nyomban rátapadtam az ablakra és elkezdtem kémlelni az eget, hátha meglátok vagy meghallok valamit. Nyilván nagy magasságban zajlottak az események így sajna nem láttam gyakorlatozó vadászgépeket, mint egyszer a Nimes-i reptéren. (Ott egy Mirage szórakoztatott engem és szalmáztatta be a többi utast, amikor felszállásunk előtt még a „kűrjét” gyakorolta közvetlenül és alacsonyan a kis reptér felett.) Azért annak ellenére, hogy az állítólagos hadgyakorlatból nem érzékeltem semmit, úgy éreztem ez a kis érdekesség a hazaúton a cseresznye volt a habon, a jól sikerült DTM hétvége után. Határozottan tervezek még ilyet.

A hétvégén készített összes képemet itt tudjátok megnézni:






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése