Redbull hangár

Redbull hangár

2010. november 6., szombat

Norisring - a DTM utcai pályája

Interjú David Coulthard-al és Katherine Legge-el

Szöveg és fotók: Gabriella

Évente egy-két DTM futamra mindig kilátogatok a különleges hangulat miatt. Idén alapos megfontolás után a norisringi futamra esett a választásom. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert évek óta ez a versenynaptár állandó (és többnyire egyetlen) utcai pályája és a tévében mindig nagyon érdekesnek tűnt a hajtűkanyarjával. További indokként felmerült, hogy autó híján is könnyű elérni, hiszen városban van és nem a préri közepén. No meg egy Ferenc nevű illető is erősen invitált – személyére majd később derül fény. Amúgy már tavaly is terveztem a Norisringet, de az osztrák katonai repnap (Airpower 09) ugyanarra a hétvégére esett és inkább azt választottam. Hiába, nem könnyű, ha az embernek néha fedi egymást a két mániája.


Nürnberg óvárosa
 A város

Pénteken délután érkeztem Nürnbergbe. A Lufthansának van egy jó járatpárosítása Frankfurton keresztül, ami kényelmes, de elég necces átszállási idővel bír odafelé. Volt is egy 10 perces sprintem a terminál egyik végéből a másikba – nagy a frankfurti reptér én meg nem vagyok egy kifejezett Ben Johnson. Mondjuk a rakodómunkások sem, így a csomagomat nem sikerült átrakniuk ilyen rövid idő alatt. De számítottam rá, hogy ez fizikai képtelenség lenne (ellenkezik a sebesség törvényével :-) és legalább nem én cipeltem a bőröndömet a szállásomra, hanem a légitársaság embere. Épp akkor futott be, amikor este visszaértem a városnézésből, úgyhogy tökéletes volt az időzítés.

Nürnberg fallal körülvett óvárosa elképesztően szép. Épp közepén szeli ketté a Pegnitz folyó, amelynek egyik hídján állva, egy kicsit a dél-angliai kisvárosokra emlékeztetett. Szinte vártam, hogy hattyúk jelenjenek meg a vízen. Gyönyőrűek a réginek tűnő épületek. Azért csak tűnő, mert gyakorlatilag az összes eredeti középkori házat lebombázták a második világháborúban, ami annyira nem meglepő, miután ez volt Hitler egyik kedvenc fészke. Csoda, hogy a monumentális, futballstadionra emlékeztető pártközpont egyben maradt, láttam az Audi media hospitality épülete mellett lévő tó túloldalán.
Ide tutira visszajövök még a közeljövőben és akkor megnézem a Dürer múzeumot és a Tucher patrícius házat is. A city guide szerint ezeken a helyszíneken korhű ruhába öltözött színészek vezetik a látogatókat, mintha visszautaztak volna az időben és az ott élő család vendégei lennének. Most azért kellett kihagynom ezt az élményt, mert közeledett a záróra, mire arra keveredtem. Helyette inkább körbesétáltam az óvárosban, felkapaszkodtam a várba, majd beültem egy Bratwürsthausba a Rathausplatzon egy adag káposztával szervírozott bajor grillkolbászra (ez a bratwürst), és kipróbáltam a helyi snapszot, no meg a Tucher márkájú barna sört is.

A "kolbászház"
(Azt nem tudom, hogy van-e összefüggés a sör brand és az ugyanilyen nevű középkori patríciuscsalád között.) Tökéletes összeállítás volt! A nap végére teljesen ellazultam, hála a végre igazi nyári melegnek, a történelmi környezetnek, a jó vacsorának, no meg a mosolygós szenior korú helyieknek. Határozottan jól kezdődött a hétvége.

A pálya

Nekem valamiért az volt a tévképzetem egészen megérkezésemig, hogy a Norisring az teljesen olyan, mint a monacói F1-es pálya, vagyis a belváros elkerített utcáin száguldanak Timo Scheiderék. A tévéközvetítésekben valahogy nem tűnt fel, hogy nem igazán vannak házak a pálya mellett, mert mindig annyira izgalmas itt a verseny, hogy az akció teljesen leköti a figyelmemet. Az valahogy a dtm.com-ról és a pálya honlapjáról sem derül ki, hogy a verseny helyszíne a külvárosban, egy stadion területén van. Ne úgy képzeljétek el, mint a Race of Championst Párizsban, mert a pálya itt a stadionépületen kívül található. Na de ami még a pálya körül van! Minden résztvevő autómárka legalább 2 sátorral rendelkezik (az igazán nagyokét inkább üvegpalotáknak nevezném), baromi nagy területen szétszórva. Én viszonylag jól szoktam tájékozódni, pláne, ha térkép is van a kezemben, de az, amit a bejáratnál lévő sajtóakkreditációs konténerben a kezembe nyomtak (ahol a médiabelépőmet vettem át), nem hogy nem segített a navigálásban, de úgy eltévedtem, hogy fogalmam sem volt, éppen merre kódorgok, és merre van észak. Így a sajtóközpont fellelése is háromnegyed órába telt, kb 5 pályamunkás megkérdezése után. Igazából csak akkor kezdtem kiismerni magam, amikor szombat délelőtt megérkezett a többéves helyismerettel rendelkező Thorsten barátom (szerintem a világ legjobb DTM riportere) és Anja  (Thorsten fotós munkatársa és egyben élete párja).
Anja, Thorsten és én - fotó: Johann van de Kerkhof

Hála az égnek a főtribün (a Steintribüne) nem esett messze a media centertől, így oda egyedül is eltaláltam. A nagy betonkolosszusról pazar kilátás nyílik a célegyenesre és a boxutcára, de ha egészen felmegyünk a tetejére, akkor a tribün mögött elhaladó szakaszon zajló eseményeket is csekkolhatjuk. Ha kimegyünk egészen a bal végébe, akkor a célegyenesre rávezető kanyart, a jobb végén helyet foglalva pedig a legendás hajtűkanyar csúcsát látjuk közvetlen közelről. Így aztán hiába van még hat tribün, szerintem ez a legtutibb, mert némi helyváltoztatással az egész pályát belátni. Miután szombaton mindezt felderítettem, beálltam a tribün tetején lévő épület tövébe, ahol volt még némi árnyék. Tizenegy órára már ez is megszűnt, úgyhogy visszamenekültem a sajtóközpontba. Viszont le a kalappal a nézők előtt, akik mindkét nap már reggeltől ott ültek a tűző napon, a 35 fokban. És csak némelyiknél volt napernyő.
Steintribüne

Néhány technikai és egyéb érdekesség

Ha már a rekkenő hőséget emlegettem, itt számolnék be két technikai megoldásról, amiről kint szereztem tudomást. Azt nem állítanám, hogy kizárólag a DTM-ben alkalmazzák őket, de én még nem hallottam hírüket.
Talán nem annyira közismert egy tavaly bevezetett újdonság. Kánikulában az autók motorját egy a kocsi elejére felszerelt háromszögű konzolon lévő ventilátorral hűtik a rajtrácson. Persze a start előtt leszedik, mert eléggé rontaná az aerodinamikát.
A másik ötletes trükk, az autókban lévő 7 literes víztartály. Ez arra szolgál, hogy ha túlforrósodtak a féktárcsák, a versenyző egy a kormányon lévő gomb megnyomásával vizet spriccelhet rájuk pit stop alatt.
És ha már az előbb a Race of Championst is szóba került, ebben a szériában is lesz valami hasonló jövőre. A müncheni olimpiai stadionban, egy speciálisan kialakított aszfaltcsíkon mérkőznek meg egymással a DTM sztárjai és a betétfutamok szereplői a szériát népszerűsítendő.
Ezen a linken találtok bővebb infót az eseményről: http://www.dtm.com/newsausgabe.php?id=9476


Foci-vb versus DTM

A versenyhétvége alatt még zajlott a foci vb és a német válogatott még nagyon is bent volt. A hangulatot jól illusztrálta, hogy a városban nem csak minden második ablakban lógott német zászló, a kocsikon is ott lobogtak kicsiben, sőt, HÉV-en bemondták az meccseredményeket. A DTM-re látogató nézőkön is furcsa, kevert öltözék volt: a német válogatott mezének replikája, DTM-es sapkával megkoronázva. Esküszöm vuvuzelát is láttam (és hallottam). A szervezők persze nem voltak ostobák és annak érdekében, hogy a nézők ne menjenek korábban haza a meccsek miatt, óriási kivetítőket helyeztek el a pálya körül a füves területeken (persze az ezt-azt áruló sátrak közelében), amiken a mérkőzéseket adták élőben. Így aztán sok DTM rajongó ottmaradt a programok végeztével is. Olyannyira a foci uralta a hétvégét, hogy egy sajtótájékozatót a német csapat egyik meccse utánra halasztottak. A vb-vel kapcsolatos legnagyobb élményem pedig az volt, amikor sikerült németek közt megnézni a Németország-Argentína meccset. Volt ám üdvrivalgás, meg nevetés is, amikor Maradonáék bénáztak. Ilyenkor persze a DTM sztárjait is folyton a fociról faggatják az újságírók. Gondolom közel álltak a tikkeléshez, amikor századszorra kérdezték meg tőlük, hogy szeretik-e a focit és szerintük a német válogatott nyeri-e a tornát…

A DTM ászai

DC (jobbra)
Az idei szezon talán legnagyobb húzóneve (marketing szempontból) David Coulthard. A skót szerződtetéséről azóta pletykálnak, mióta otthagyta Ecclestone utazó cirkuszát, de a Merci csak most tudta rávenni, hogy vezessen nekik. Az egy éves szünetben nem unatkozott. Szakkommentátorként dolgozott a BBC-nek az F1-es futamokon, a Red Bull nagyköveteként vett részt különböző promóciós eseményeken és közben megszületett kisfia is.
Ha lehetséges, DC még nyugodtabb, mint az F1-ben, jó kondiban van és továbbra is nagyon barátságos. Látszik, hogy jól érzi itt magát. Párszor már volt szerencsém interjút készíteni vele, de mostani beszélgetésünk alatt, számomra eddig ismeretlen humorát is megcsillogtatta. Mivel csoportos interjú volt, csak pár kérdésre volt lehetőségem, de azt gondolom így is értékes dialóg jött létre. Itt következik:

Gabi: Mi volt a legfőbb oka annak, hogy visszatért az versenyzéshez és miért éppen a DTM-et választotta ehhez?

DC: Leginkább az adrenalin hiányzott. Aztán meg a Mercedes-szel mindig is jó volt a kapcsolatom és ők erősen kapacitáltak, hogy vezessem egy autójukat a DTM-ben. Végül azért is fogadtam el az ajánlatukat, mert elgondolkodtam azon, hogy jövőre betöltöm a 40-et és talán maradt még egy-két jó évem, amit ki kellene használni. Persze van, aki 40 fölött is még nagyon aktív a versenypályán, de nem mindenki Michael Schumacher – mondja nevetve.

Gabi: Mi volt a legmeglepőbb, legváratlanabb élménye a DTM-el kapcsolatban?

DC: Az autók sebessége. Hihetetlen, hogy ugyanolyan gyorsak, mit a Formula 3-asok. És ha jól emlékszem, a brit Autósport Magazin a versenyszériákat sebesség szerint rangsoroló listáján az F3-asok rögtön az F1-esek után következnek.

Gabi: Sokat látni Önt a Red Bull promóciós programjain különböző extrém járművek utasaként, legutóbb Hannes Arch műrepülő bajnok mögé is beült. Ilyenkor nem rossz érzés, hogy nem Ön irányít, és csak passzívan várja, hogy mi történik?

DC: Nem, mert itt a DTM-ben kiélhetem magam a kormány mögött. Amúgy meg én így is élvezem ezeket az élményeket. Ez olyan, mint a szex: néha nem rossz átengedni a partnernek az irányítást.

Na, amikor ez a mondat elhangzott, eltartott egy-két tizedmásodpercig, amíg felfogtam, hogy tényleg azt válaszolta, amit hallottam. Az asztal körül ülő kollégákból pedig kitört a röhögés. Hát, ezt a fajta humort nem néztem volna ki DC-ből…

Másik interjúalanyom Katherine Legge volt. (Akinek ismerős a neve, valószínűleg onnan, hogy pár éve tesztelt a Minardinak az F1-ben.) Azért esett rá a választásom, mert egyrészt ő az egyik a DTM-ben versenyző két hölgy közül, és valahogy az volt a megérzésem, hogy ez a vagány lány tartogat meglepetéseket. Az alábbi beszélgetésből kiderül, hogy nem tévedtem.

Gabi: Már kislánykorában is autóversenyzésről álmodozott?
Katherine: Először vadászpilóta szerettem volna lenni (Gabi lehökken), de nem tökéletes a látásom, így nem feleltem volna meg fizikailag. Kilenc éves koromtól már az autóversenyzés vonzott, az volt a célom, hogy a Formula 1-ben versenyezhessek és Nigel Mansell volt a példaképem. De nem hittem volna, hogy ez lehetséges, mert már ahhoz is jó anyagi háttér kell, hogy az ember tovább jusson a junior bajnokságokon, mi pedig nem voltunk gazdagok. De aztán valahogy összeszedtük a pénzt, részben kölcsönből. Végül teszteltem F1-es autót, versenyeztem a CART-ban, a kívánságlistámon pedig még ott van Le Mans és Monaco is. Az F1-be bekerülést sem adtam még fel, de időközben rájöttem, hogy nem elég, ha az ember kitartóan próbálkozik, és nagy tapasztalata van, igazából a pénzen múlik minden - bármennyire is cinikusan hangzik. De annak a kis lehetőségnek is örülök, amit az F1 berkein belül tölthettem, és végülis az életem napi 24 órában az autóversenyzésről szól, ami nem rossz dolog.

Gabi: Ön és Susie Stoddart az egyedüli hölgyek a mezőnyben. Gyakran összemérik a teljesítményüket?

Katherine: Igen ez előfordul, de már nem nagyon jellemző, hiszen már mindketten itt vagyunk egy ideje. Olykor egész baráti a kapcsolatunk, de amikor például ütközünk a pályán akkor persze nem annyira. De ez ugyanígy van minden versenytárssal.

Gabi: Magyarországról mi jut eszébe először?

Katherine: Forró Judit. Nagyon jó barátnők voltunk, amikor együtt versenyeztünk Angliában. Ő az egyetlen kapcsolatom Magyarországgal, de még sosem jártam Önöknél.

Gabi: Mi volt eddig volt a legjobb élménye a DTM-ben?

Katherine: A tavalyi szezon nagyon jól indult számomra, jó köridőket futottam a szabadedzéseken és az időmérőkön, versenyképesnek éreztem magam a mezőnyben. De aztán valahogy minden rosszra fordult, problémák voltak az autómmal, ezért volt néhány katasztrofális versenyem. Idén még keresem a ritmust, de remélhetőleg a holnapi versenyem újra sikeres lesz.

Gabi: Tényleg annyit számítanak a fékezési pontok ezen a pályán?

Katherine: Mondhatni igen, mert a három kanyar közel van egymáshoz. Szóval, ha az ember az egyiknél ront, akkor sokat ronthat a köridején is. És annak ellenére, hogy csak 3 kanyar van, és mondjuk nem 12, eléggé trükkösek, mert huplis az aszfalt. Ráadásul idén újfajta gumikkal versenyzünk, amikkel sok problémám van és sajnos sok időt vesztek miattuk. Ezen a pályán 100%-os teljesítményt kell nyújtani és az ember elégedett lehet, ha ebből 98-at elér.

És hogy milyen Katherine face-to-face? Rokonszenves, közvetlen, fejben összeszedett. Tetszett a fanyar humora, lazaságában érezni véltem az USA-ban töltött éveket. Szerintem nem akar abból ügyet csinálni, hogy ő egy lány a sok férfi között, egyszerűen csak emberként próbál helytállni. Amúgy kifejezetten szép lány - mindenféle optikai tuning nélkül is.

A versenyzőkkel kapcsolatban még egy kis sztori. A DTM legfőbb pozitívumai között elsőként emberközeliségét szoktam említeni. Az itt versenyző srácok körül nincs az a nagy felhajtás, mint az F1-ben (pedig ennek a szériának is erős a marketing gépezete). A csapatok és a széria szervezői sok közönségtalálkozót rendeznek, ahol a versenyzők türelmesen osztják az autogramokat, égetik a gumit, meg egyebek. Nem magángépeken, helikoptereken közlekednek, hanem jobbára autóval, menetrendszerinti repülőjáratokkal. (Ilyet max csak rali vb-n látni.)  Ezzel magam is szembesültem, amikor hazafelé a nürnbergi reptér várójában Gary Paffett üldögélt a közelemben néhány csapattaggal. (Erről nincs fotó, mert nem akartam zavarni, holmi vakuvillogtatással.)

Ferenc, a láthatatlan ember

És hogy ki is a bevezetőmben említett Ferenc? Ferenc Nagyról van szó, akit tavaly ismertem meg Hockenheimben. Akkoriban még a Volkswagen Polo Cup-ban nyomta, ami a DTM egyik betétsorozata volt. A résztvevők listáját nézegetve bukkantam rá a magyar névre és interjút kértem tőle a PR részlegükön keresztül. Beszélgetésünk során kiderült, hogy papája révén magyar származású, de ő már kint született. Elmesélte, hogy a VW Polo Cup az első komoly megmérettetetése, mert előtte csak gokartozott. És naná, hogy az F1 a cél! Amúgy hihetetlen milyen felkészítést kaptak itt a srácok. Szezon előtt selejtezők voltak, hogy a sok (fizető!) jelentkezőt megrostálják, hiszen az indulási helyek száma limitált volt. A bennmaradóknak fizikai állóképességet fejlesztő és kommunikációs tréninget is tartottak a vezetéstechnikai oktatáson kívül. Szezon közben sem engedték el a kezüket, mindig volt kitől tanácsot kérni és minden versenyző minden futam után átbeszélte a szereplését a hozzá rendelt versenymérnökkel. Nekem az jött le, hogy nagyon tudják motiválni a fiatal versenyzőket, ha az önmagában nem lenne elég motiváció, hogy ebben a szériában esélyt kaptak a tanulásra és esetleg a kiugrásra. (Mindezt a Ferenccel és a WV Polo Cup kommunikációs szakemberével folytatott beszélgetésemből szűrtem le.) Kár, hogy idén már nincs ez a sorozat. Itt egy best of video a 2009-es Polo Cup szezonról (Ferenc szemszögéből):

Az interjú után nem szakadt meg a kapcsolat Ferenccel, aki nagyon invitált, hogy nézzem meg a norisringi futamot, ami hazai pályája, hiszen Nürnbergben lakik és ahol most a SEAT Leon Supercopá-ban fog indulni (ebben a szezonban csak kétszer volt lehetősége versenyautóba ülni). Én meg is írtam neki, hogy megyek, de van még mit fejleszteni a kommunikációnkon, mert csak véletlenül találkoztunk, amikor az egyik SEAT sátor előtt mentem el – az utolsó nap délutánján. 

Egyébiránt a srác még irtó fiatal és lelkes, a kettő együtt sokszor padlógázos száguldást eredményez. És ha más versenytárs is így tesz, akkor a dolog úgy végződik, ahogy az alábbi norisringi videón:

Idén visszatért a gyökerekhez is: gokartozik, de úgy néz ki, hogy jövőre ismét lehetőséget kap a SEAT Leon Supercopában. Én drukkolok neki. Ez itt a saját honlapja, ha netán még többet szeretnétek megtudni róla:

Ja és a verseny

Azért hagytam a végére és azért nem írok részletes összefoglalót róla, mert azt inkább vagy a helyszínen vagy tévén kell nézni, az eredményeket pedig megtaláljátok más oldalakon. Ami kiemelkedően érdekes volt: Ralf Schumacher megszerezte első DTM-es pole pozícióját (harmadik szezonjában) és jó esélye volt a győzelemre is, de sajnos bemozdult a rajtnál (állítása szerint csak a kuplungot próbálgatta – ami így elsőre elég amatőrnek hangzik) és kapott egy boxutcán áthajtásos büntetést, aminek következtében elszálltak még a dobogós esélyei is. A másik emlékezetes történés főszereplője Coulthard volt, akinek a még a verseny elején, egy ütközés következtében leszakadt a vezető oldali ajtaja, amit rejtélyes módon nem pótolt csapata (pedig csak egy mozdulat lett volna felakasztani rá az új ajtót) és a versenybírák sem állították ki, így aztán így nyomta végig a versenytávot. Azt tuti, hogy melege nem volt a kocsiban, de azért nagy szerencse, hogy ugyanúgy nem mentek neki még egyszer.

Repülős „kaland” a végére

Na és hogy a bejegyzésnek még egy katonai repülős vonatkozása legyen, elmesélem még azt is, hogy hazafelé mi történt velem. Ülünk szépen a Frankfurtból Budapestre tartó járaton, csomagok átpakolva (most tényleg), gép indulásra készen. Egyszer csak beleszól a kapitány a mikrofonba, hogy sajna még vagy 20 percet állni kényszerülünk, mert légtérzár van Frankfurt felett, így egyelőre nem kapunk felszállási engedélyt. Majd hozzátette, hogy szerinte azért van ez, mert valami NATO hadgyakorlat folyik a fejünk felett. Talán mondanom sem kell, hogy egyrészt ez csak nekem tetszett a fedélzeten lévők közül, és hogy azon nyomban rátapadtam az ablakra és elkezdtem kémlelni az eget, hátha meglátok vagy meghallok valamit. Nyilván nagy magasságban zajlottak az események így sajna nem láttam gyakorlatozó vadászgépeket, mint egyszer a Nimes-i reptéren. (Ott egy Mirage szórakoztatott engem és szalmáztatta be a többi utast, amikor felszállásunk előtt még a „kűrjét” gyakorolta közvetlenül és alacsonyan a kis reptér felett.) Azért annak ellenére, hogy az állítólagos hadgyakorlatból nem érzékeltem semmit, úgy éreztem ez a kis érdekesség a hazaúton a cseresznye volt a habon, a jól sikerült DTM hétvége után. Határozottan tervezek még ilyet.

A hétvégén készített összes képemet itt tudjátok megnézni:






Norisring – the street track of the DTM

Interview with David Coulthard and Katherine Legge

Text and photos: Gabriella

I usually visit one or two DTM races a year, because of its unique atmosphere. This year, after mature deliberation, I chose Norisring, which has many reasons. On the one hand it has been the permanent and (mostly) the only street race in the calendar and it seemed always very interesting on TV with its hairpin bend. The additional reason was, that it’s very easy to reach it even without a car, as it is not in the middle of a prairie in contrast with other racetracks. Moreover, somebody, who’s name is Ferenc, had keep invited me already in last year – I tell you more about him later. Otherwise I planned to visit the Norisring race already last year, but the Austrian military airshow (Airpower 09) was held on the same weekend and I chose that. Well, sometimes it’s not easy when somebody’s manias cover each other.
Nürnberg old town
The city

I arrived to Nürnberg on Friday afternoon. Lufthansa has a good flight combination via Frankfurt, which is comfortable, but with a very tight transfer time to Nürnberg. I had a 10 minutes sprint to the other end of the terminal – Frankfurt Airport is a large one and I’m not a Ben Johnson. Nor the stevedores, so they couldn’t tranship my luggage to the other plane during such a short time. It wasn’t that surprising, as I thought, that it is physically impossible. (It’s against the rule of  speed :-) At least I didn’t have to carry my suitcase by myself, but the employee of the airline. He’s just got to the hotel, when I arrived back from sightseeing in the evening, so the the timing was perfect.

Nürnberg’s old town - which is sorrounded by a stone wall - is amazing. The Pegnitz river cuts it right in the middle, and standing on its bridge, it’s reminded me to the little towns of South-England. I was hardly waiting to the appearance of the swans. The old-like buildings are beautiful. Just old-like, ’cos nearly all of the orignal medieval houses were bombed in the II. World War, which is not so surprising, as it was one of  Hitler’s favourite nets. It’s a miracle, that the monumental, football stadium-like nazi party headquarters survived; I saw it on the other shore of the lake, which was beside the Audi media hospitality building.
I will came back here once in the near future, that’s for sure and then I look at the Dürer museum and the Tucher patrician house. The city guide says, that at these places, actors in period dress guide the visitors, as if they went back into the past and would be the guests of the family who lived there. This time I had to miss this experience, because it was almost closing time when I get there. Instead of it, I walked around in the old town, clibmed up to the castle, then I sat into a Bratwürsthause at the Rathausplatz to a portion Bavarian grilled sausages (this is the bratwürst) with cabbage and I tried out the local schnaps and Tucher dark beer. (I don’t know if there’s a relationship between the beer brand and the medieval patrician family with the same name.)

The Bratwürsthause
 It was a perfect combination! I was totally relaxed by the end of the day, thanks to the real summer weather, the historical surroundings, the good dinner and smiley, senior aged locals. The weekend began definitely well.

The track

Before my vist, I was under the delusion that the Norisring is very similar the F1 track in Monaco, so Timo Scheider and his colleagues race along the separated streets of the inner city. When I watch it on tv, I have never recognized, that there’s no houses beside the track, as the races were always so exciting, that it’s totally catch my attention. Although I’ve checked www.dtm.com and the tracks official website, there was no information about the fact, that the Norisring track is in the suburb of Nürnberg, in the area of a stadion. It’s not like the Race of Champions is Paris, because the track can be found outside of the stadion building. But what is situated around the track! Every participant car brand has at least 2 tents (bigger brands have rather glass-palaces) on a very large place. I usually navigate myself very well, especially when I have a map, but what I got in the media accreditation container at the entrance (when I picked up my media pass), didn’t help at all, moreover, I totally lost my way, didn’t know where I am and where is North. Therefore, to find the media center inside, took 45 minutes after asking 5 trackmen. I began to find my way around, when my friends Thorsten (I guess the best DTM reporter in the world and has a many years local knowledge) and Anja (his photographer and girlfriend in one) has arrived on Saturday late morning.

Anja, Thorsten and me- photo by Johann van de Kerkhof

Thank goodness, the main tribune (the Steintribüne) wasn’t far from the media centre, so I’ve found it by myself. The big concrete colossus provide a unique view to the starting grid and the pit lane, but if we climb up to the top, we can check the actions behind the tribune. If we go to the left end, we can see the last corner before the main straight, and if we sit on the other end of the granstand, we can see very closely the peak of the legendary hairpin bend. That’s why I guess - despite there is 6 additional tribunes - this is the best one, because with some motion, we can see the whole track. After I discovered it on Saturday, I stand to the bottom of the big building on the top of this grandstand, where remained some shadow. It has disappeared by 11 o’clock, so I went back to the media centre. I raise my hat to the spectators, who sat there from morning in the blazing sun (35 degrees) on both days. And just some of them had a parasol.
Steintribüne

Some technical and other interests

If I mentioned the sweltering heat, I tell you two tecnical solutions, which I heard about there. I wouldn’t state that they are applied only in DTM, but I’ve never heard of them before.
Maybe this thing which was launched last year is not so well known. In the heatwave, the engines of the raceing cars are cooled on the starting grid by ventillators which are fixed to the front by a triangle cantilever. Of course it’s removed before the start, otherwise it would ruin the aerodyonamics.
The other smart trick is the 7 litres watertank. Its purpose to cool the brake discs if they become too hot: the driver can squirt some water onto them during the pit stop with pushing a button on the steering wheel.
I also mentioned the Race of Champions event. This series will also have something similar next year. The stars of the DTM and the participants of the partner series will race against each other in the Müchen Olympic Stadium, on a specially formed asphalt track to make the series even more popular.
You can find more info about the event on this link:

Soccer versus DTM

During the raceweekend, the soccer world championship were also held and the German team was still in the game. It illustrated the atmosphere well, that flags were waving not just in every second window in the city, but their smaller versions could be seen on the cars. Furthermore, the passangers have been informed about the match results on the suburban trains by the driver. The DTM spectators were spacially dressed: the German national eleven’s strip replica with DTM cap. I swear, that I even saw (and hear) a vuvuzela. The organizers weren’t silly. To avoid the early leaving of the spectators because of the matches, they placed large srceens on the grass around the track (of course close to the vendor tents), on which the matches could be seen in live.Therefore, many DTM fans stayed there after the end of the programme. The DTM weekend was so ruled by soccer, that even a press conference was postponed to after the match of the German team. My biggest experience regarding the soccer world cup was watching the Germany-Argentina match with Germans. There was a hurrah and laughing everytime, when Maradona’s team made mistakes. Of course, the DTM aces were often asked about soccer by the reporters. I guess they were close to madness, when they got the question thousand time, that if they like soccer and if they think that the German team will win the cup…

The aces of DTM

DC (on the right)

Maybe the strongest name of this season (from a marketing point of view) was David Coulthard. The hiring of the Scotsman had been a rumour since he left Bernie’s travelling circus, but Mercedes could presuade him to drive for them just in this year. He wasn’t bored in the one year long brake. Worked for BBC as a commentator at the F1 races, as a Red Bull ambassador, participated in promotion events, and his son was born in the meantime.
DC looks very well. If it is possible, he’s even more laid back than in F1, he is in a good physical condition and still very friendly. It seems, that he feels himself very well here. I was lucky to make several interviews with him in the past, but this time he shined his good sense of humour, which has been unknown for me before. As it was a round-table interview, just a few questions were possible, but I guess, a valuable dialogue was born. Here it comes:

Gabi: What was the main reason of your return to racing and why did you choose DTM?
DC: Mostly the adrenalin was what I missed. Besides it, I’ve always had a good relationship with Mercedes, who egged me very much to drive for them in DTM. Finally, I accepted their offer, because I meditated on, that I will turn to 40 next year, and maybe one or two good years remained for me, so I should take this opportunity. Of course, there are some, who are very active on the racetrack even over 40, but not everyone is Michael Schumacher – laughs.
Gabi: What was the most unexpected and most surprising experince for you regarding DTM?
DC: The speed of the cars. It’s unbelievable, but they are as fast as the Formula 3 cars. And if I’m right, the F3 cars are right after the F1 cars on the British Autosport Magazine racecar series speed-ranking list.
Gabi: You can be seen in Red Bull promotion events very often as the passanger of extreme vehicles, last time you sat behind Hannes Arch aerobatics world champion. Isn’t it a bad feeling, that somebody else drives and you are jus waiting passively what will happen?
DC: No, because I can drive enough here in DTM. Otherwise I enjoy this events even just like a passanger. You know, it’s like sex: sometimes it’s not bad to let your partner drive.

After I heard this last sentence, it took a 1-2 milseconds to comprehend, that he answered exactly what I heard. And guffawing has broken out from the colleagues around the table. I haven’t imagined this kind of humour regarding DC before…

My other interviewee was Katherine Legge. (If her name is familiar for you, maybe it is beause she tested for Minardi in F1 some years ago.) I chose her, because on the one hand she is one of the two ladies on the grid and on the other hand, I had the anticipation, that this cool girl have something in the store for me. It will turn out from the following conversation, that I was right.

Gabi: Did you dream about racing when you were a little girl?
Katherine: No, I wanted to be a jet pilot at first (Gabi got amazed), but my eyesight is not perfect, so I wouldn’t have been suited physically. When I got 9, I was already interested in autosport with the goal to enter Formula One, and my idol was Nigel Mansell. I would have not think, that it is possible, because you need a very strong financial bacground to get on to the junior series, and my family wasn’t rich. But we collected the necessary money somehow in the end, partly from loan. I tested an F1 car finally, raced in CART, Le Mans and Monaco are still on my wishlist. I didn’t give up entering F1 yet, but in the meantime I realized, that it’s not enough if you keep on trying and has a big experience, only money what counts – even if it sounds sardonically. But I’m happy with the small time what I could spend in F1 and my life is about racing in 24 hours a day, which is not bad at all.
Gabi: You and Susie Stoddart are the only ladies on the grid. Are you often compered with her?
Katherine: Yes, sometimes, but it’s not typical as we heve been here for some time past. Sometimes our relationship is quite friendly, but when we pile up on the track, then not that much. But it’s the same with the other competitors too.
Gabi: What does come up to your mind first when I mention Hungary?
Katherine: Judit Forró. (Former Hungarian single-seat driver.) We were good friends, when we raced together in Great-Britain. She is my only connection to Hungary, but I’ve never been there.
Gabi: What was your best experience in DTM so far?
Katherine: Last season began very well for me, I had good lap times in free practices and qualifyings, I felt myself competitive in the field. But everything went wrong later, I had problems with my car, therefore I had some catastrophic races. This year, I’ve been looking for the rhythm, but hopefully my race will be successful again tomorrow.
Gabi: Do the braking points really count that much on this track?
Katherine: I can say yes, because the 3 bends are very close to each other. So if you make a mistake in one of them, you can worsen you lap time very much. And in spite of there are only 3 curves, and for example not not 12, they are quite tricky, because the asphalt is very bumpy. Beside it, we’ve been racing whit new kind of tyres this season and as I have a lot of problem with them, I loose a lot of time. You have to provide a 100% performance on this track, and you can be satisfied if you reach 98%.

And how is Katherine face to face? Very likable, familiar, very determined in mind. I like her bitter sense of humour and felt in her coolness the years what she spent in the US. I guess, she doesn’t want to make a fuss, that she is a girl among the men, just would like to stand in the gap as a human. Otherwise she’s an attractive woman and that kind, who is a beauty without any optical tuning.

One more story regarding the drivers. I always mention among the best things of DTM, that it’s very close to people. There is no ado around the DTM drivers like in F1 (although this series also has a strong marketing engine). The teams and the organizers make a lot of events for the fans, where the drivers give hundreds of autographs patiently, burning the tyres and so on. They are not travelling by business jet or helicopter, but mainly by car or normal, scheduled flights. (You can see it only in WRC.) I could experienced it, when on my way home, I saw Gary Paffett sitting near at hand in the Nürnberg Airport’s waiting hall with some team members. (There’s no photo of it, as I didn’t want ot disturb him with flashing.)

Ferenc, the invisible man

And who is Ferenc, whom I mentioned in the prologue? He’s Ferenc Nagy, whom I met in Hockenheim last year. He raced in Volkswagen Polo Cup, which was a partner series of DTM. I saw his Hungarian family name when I checked the entry list and I asked for an interview via the VW PR department. During our chat it has turned out, that his father is Hungarian, but he was born in Germany. He told me, that the VW Polo Cup is his first serious challenge, because he was carting in the past. And of course his goal is F1! Otherwise it’s unbelievable, what a coaching could get the young drivers here. There were qualifying rounds before the season, to riddle the many (paying) candidates, as the raceseats were limited. The choosen ones had a physical an communication training, beside the driving training. The organizers didn’t let the youngsters’ hand off, they could always turn to someone if they needed help and every driver could analyse his performance with a race engineer after each race. I felt, that they could motivate the drivers very much, as if it wouldn’t have been enough, that they had a chance to learn and to jump out with this series. (I had this conclusion after I spoke with Ferenc and VW communication expert.) It’s a pity that this series is not anymore. Here it is a best of video about the Polo Cup 2009 season ( from Ferenc’aspect):

The communication with Ferenc didn’t end after the interview. He invited me to look at the Norisring race, which is his home track, as he lives in Nürnberg and where he will drove in the SEAT Leon Supercopa (unfortunately he had only to opportinities to sit into their car this year). I wrote to him that I would go, but it seems, that we need to develop our communication, as we met by chance when I went through in front of a SEAT tent – on the last afternoon.

Otherwise the guy is very young and ethusiast, and sometimes these two results full-throttle scud. And if the fellow competitors do the same, it ends like on the following norisring video:

He also returned to the roots this year: carting. It seems, that he will get a new chance to enter SEAT Leon Supercopa in the next season. I cheer for him. This is his own homepage, if you would like to learn more about him:

Ah, and the race

The reason why I left it to the end and why I don’t write a detailed report about it, is that I believe, that it’s better to watch it on the spot or on tv, and the results can be find on other websites. Which were the most interesting: Ralf Scumacher has got his first ever DTM pole position (in his third season) and he had a good chance for the victory, but unfortunately after his drive through penalty for jump start, it has flied away. (He said, that he was just trying the clutch – which sounds foolish.) The other memorable moment’s main character was Coulthard, whose front driver-side door came off in a crash, which wasn’t replaced by the team unaccountably (although it would have taken just 2 seconds to put on a new one) and nor the stewards order him off, so he finished the race in this condition. That’s for sure, that he wasn’t hot in the car, but it’s a big luck, that nobody crashed into him in a same way.

A flying adventure in the end

To add a new flying reference to the post, I tell you what happened to me on my way home. We ware sitting patiently on board in Frankfurt, luggages are transhipped (this time really), the plane is ready to take off. Suddenly the captain said into the microphone, that unfortunately we have to wait 20 minutes, because the airspace is closed above Frankfurt, so we cannot get the permission to start. He added, that it’s probably because of a NATO military excercise. Maybe it’s not necessary to tell you, that I was the only one on the plane who was happy to hear it and that I sticked to the window immediately and began to look out for the sky, to see and hear something. Obviously it happened very high in the sky, so I didn’t see the maneuvering jets, like in Nimes some years ago. (A Mirage was entertaining me and made the other passengers fear there, as it was practicing his display programme very low, right above the runways.) Even though I couldn’t apprehend anything from the supposed military excercise, I felt, that this small adventure on my way home was the cherry on the cream after the successful DTM weekend. I definitely plan further programmes like this.

2010. november 5., péntek

Műrepülés kétféleképpen

Szöveg: Gabriella, vitorlázórepülős képek: Helen, videó: Gergő

Jómagam csak passzívan éltem meg eddigi repülős élményeimet - vagyis utasként. Ezen egyelőre nem is kívánok változtatni, mert számomra ez így is maga a csoda, minden egyes alkalommal. Például máig nem tudtam megunni azt az egyedülálló érzést, amikor egy utasszállító géppel elemelkedünk a betonról vagy földet érünk vele. (Sőt, bevallom, én még azt is élvezem, ha kissé durvábban landolunk, vagy némi liftezésbe kezd a gép pár ezer méter magasan.) A fapados légitársaságok megjelenésével mára az emberek többsége megengedheti magának az ilyen típusú légi utazást - de meg is áll ennyinél. Én azonban boldogan kipróbálom a repülés kicsit extrémebb változatait is, ha lehetőségem adódik. Ezen belül konkrétan a műrepülésre gondolok.

Topi és én

Az első ezzel kapcsolatos élményem a vadászgépes műrepülés volt - persze csak nézőként. Jó pár éve járok katonai repülőnapokra, ahol ennek magasiskoláját űzik szólóban és kötelékben is. Számomra felfoghatatlan, hogyan lehet ilyen harmóniában gép és ember, hogyan képesek a bemutató pilóták megzabolázni a csúcstechnikát, és eközben lélegzetelállító koreográfiákkal elkápráztatatni a nagyérdeműt. Újságíróként volt szerencsém megismerni Szabó Zoltán őrnagyot (közismertebb nevén Topit) aki ennek a műfajnak egyik hazai mestere. Arra sajnos nem került sor, hogy egy MiG-29-ben előtte ülve tapasztalhassam meg milyen is ez belülről, ám egy sajtórendezvény alkalmával lehetőségem adódott, hogy egy Bulldog típusú géppel felszállva megismertethessen az orsózás és egyéb figurák rejtelmeivel. A repülés előtt inkább izgatott voltam mintsem izgultam, bár azt nem tudtam előre, mennyire bírom majd a „kiképzést”, ugyanis nem volt viszonyítási alapom. Az egy dolog, hogy ugrottam ejtőernyővel tandemben és száguldoztam már versenypályán autóversenyzővel, de azt sejtettem, hogy ezúttal kicsit másként hatnak majd rám a G-k. Érdekes, hogy bár jó volt a gép marketingje (az egymotoros gépet a svéd légierőnél használták kiképzésre, az ezzel történő repülés volt az utolsó szint, mielőtt a vadászpilóta növendékek sugárhajtású gépre kerültek), számomra ez mégis másodlagos volt. Inkább a pilóta személye volt az, ami inkább érdekelt, hiszen mégiscsak egy olyan emberrel készültem a felszállásra, aki nemrégiben még légierő bemutató pilótája volt, és műrepülésével díjat nyert Fairfordban a világ legrangosabb katonai repülőnapján. Feltett szándékom volt, hogy nem lesz „rókavadászat” és megőrzöm bevállalós imázsomat. Szerencsére Topi nem az a fajta pilóta, aki szereti meggyötörni utasait, még beszállás előtt felajánlotta, hogy nyugodtan szóljak majd, ha elég volt a mókából. Bemásztunk a gépe, bekötöttek, feltettük a fülhallgatókat, aztán a rövid műszaki ellenőrzés után már gurultunk is a kifutópályán. Éles bedöntéssel kezdtük, majd ahogy elértük a megfelelő magasságot, már jöttek is az orsók, a legyező és az én kérésemre egy kés figura is. Nem mondom, hogy nem vettem olykor nagy levegőket a zuhanások előtt, de egyre inkább élveztem a dolgot. Állandósult a széles mosoly az arcomon, és valahogy hihetetlenül jó volt megtapasztalni fizikai korlátaimat. Leginkább egy nagyon trükkös hullámvasúthoz tudnám hasonlítani az élményt. Az egész program nem tartott tovább 15 percnél, de intenzivitása miatt egyáltalában nem éreztem kevésnek a levegőben töltött időt. Egyébként a gép 6 G-t bír ki pluszban, Topi szerint mi ebből 4-ig mentünk el, negatívban 3-ig, ami a maximum ennél a típusnál. Büszke voltam magamra, hogy tényleg álltam a sarat és Topi műrepülő programja felülmúlta elképzeléseimet. Határozottan állíthatom, hogy kialakult a függőség bennem a műrepülés iránt.

Gergő
Egy évet kellett várnom, míg ismét részese lehettem, Gálfi Gergőnek köszönhetően, aki tavaly előtt még a magyar vitorlázó műrepülő válogatott tagja volt. Amikor először látogattam ki egy edzésnapjukra, rögtön be is ülhettem mögé. Bizton állíthatom, hogy ez egy teljesen más élmény volt, mint az előző ilyen kalandom. Ott kezdődik, hogy ez egy motor nélküli MDM-1 Fox vitorlázógép volt. Hasonló típussal már sétarepültem egyszer, így a vontatás élménye ismerős volt. Na de ami leoldás után történt! Gergő már az elején közölte velem, hogy mivel ez egy edzésnap, ő bizony a szabadprogramját fogja velem is végigrepülni, nem lesz semmiféle utasbarát „light-verzió”. Ennek megfelelően igyekeztem csendes nehezékként meghúzni magam a hátsó ülésen. A csend amúgy tényleg tökéletes volt, csak a gép teste recsegett-ropogott a manőverek közben, ami némi félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett bennem. Tiszteletet a gép iránt, és a pilóta iránt, aki a ultrakönnyű üvegszálas kasztniban ura az elemeknek. Igaz, beletelt legalább egy percbe, mire ez az érzés tudatosult bennem, hiszen először azzal voltam elfoglalva, hogy megfelelően időzítsem a nagy levegővételeket és a hasizmom megfeszítését. Ugyan Gergő néha hátraszólt, azt tudakolván, élek-e még, és hogy milyen manőver következik, de olyan gyorsan történt minden (szinte egyik figurából estünk a másikba), hogy végig sem tudott futni az agyamon, mit is takar a következő manőver. Szerintem vízszintes helyzetben csak a földön voltunk a géppel, és bevallom őszintén, néha elvesztettem a fonalat, hogy éppen merre is van föld és ég. Elsőre hihetetlen volt számomra, hogy ezzel a motor nélküli géppel szinte az összes olyan figurát meg lehet repülni, mint a sugárhajtású vadászgépekkel, még a towert is. És itt nincs műszaki rásegítés, a pilóta csak a sebességgel, a magassággal, és a saját tudásával gazdálkodhat. Fizikailag jobban igénybevett az egész, mint az előző műrepülős kalandom, de hihetetlenül felszabadító érzés volt, és még azt sem bántam, hogy lett rajtam egy-két horzsolás. No nem attól, hogy ide-oda ütődtem volna a gépben, hiszen még beépített majrévas is volt az ülés mellett, amit lelkesen markoltam, amikor fejjel lefelé lógtunk. Viszont olyan erősen beszíjaztak a srácok az ötpontos biztonsági övvel, hogy itt-ott bizony rajtam hagyta a nyomát. De ha azt mondták volna, hogy mehetek még egy kört, gondolkodás nélkül rábólintottam volna.




MDM-1 Fox


Az élmény érzékeltetésére íme egy link. Így repült Gergő négy éve, azóta tovább fejlődött, ezt tanúsíthatom.


Two ways of aerobatics

Text: Gabriella, glider photos: Helen, video: Gergő

I lived my flying experience passively, as a passenger so far. I don’t want to change it for the present, because for me, it’s a miracle every time. Although, regarding my work, I used to travel a lot, I couldn’t ere now that unique feeling, when an airliner take off and touch the ground. (Moreover, I admit, that I like it, even when we lands more roughly or the plane starts to lift on some thousand meters high.) As cheap airlines have appeared on th market, most people can afford to themselves this kind of air traveling – but usually stops at this point. But I gladly try out more extreme types of flying if I have a chance. When I say extreme flying, I think about aerobatics.

Topi and me
My first experience regarding it, was jet aerobatics – just as a spectator, of course. I’ve been visiting military airshows for many years, where it is exercised on a very high level both in solo and in a formation. It’s incomprehensible for me, how can man and machine be in such a harmony, how can the display pilots bridle this state-of-the-art technique and in the meantime, amaze the public with breathtaking choreographies. As a journalist, I was lucky to meet major Zoltán SZABÓ (rather known ’Topi’) who was one of the masters on this field, as he is a former display pilot of the Hungarian Air Force. Unfortunately I couldn’t experienced, how is jet aerobatics sitting in front of him, inside of his MiG-29, but he had the opportunity at a media event to familiarize me with the secrets of rolls and other maneuvers, flying with a Bulldog aircraft. I as rather excited before take off than nervy, but I didn’t know how would I stick the training, as I didn’t have any benchmark. Although I tried out tandem parachuting and was speeding on a racetrack with a racing driver, but I suspected, that G force would affects me differently this time. It’s interesting, that although the plane’s marketing was good (this single-engine aircraft was used by the Swedish Air Force to military training; it was the last level before the young pilots get into a jet), but for me, it was just secondary. I was rather interested in the person of the pilot, as I prepared to take off a man, who got the Arthur Award with his aerobatics program in Fairford at the most prestigious military airshow of the world. I was intent on not to get sickness and I keep my cool image. Fortunately Topi is not that kind of pilot, who likes to torture his passengers, so he offered before climbing into the cockpit, just tell him if I have enough of fun. Then we climbed into the cockpit, I’ve fastened myself and put on the ear-phone, and after a short technical checking we were already rolling on the runway. We started with a sharp banking, and as we reached the appropriate height, the rollings were coming, the ’fan’ and for my request, the knife figure. I don’t deny, that I took deep breath sometimes before the every falling, but I enjoyed it more and more. The wide smile has been stayed on my face and it was unbelievably good to learn my physical limits. I could compare this experience to a tricky roller coaster. Tho whole program wasn’t longer than 15 minutes, but because of its intensity, I didn’t feel scant the time, what we spent in the air. Otherwise the plane can deal with 6G in plus, we take 4 from it and 3 in minus, which is the maximum at this type. I was proud of myself to hold the field and Topi’s aerobatic program has outshone my expectations. I'm sure, that the dependency to aerobatics has been evolved in me.

Gergő

One year has passed, till I could experience it again, thanks to Gergő GÁLFI, who was the member of the Hungarian glider aerobatic team. When I visited their training first time, I could sit behind him straight away. I can definitely state, that it was a totally different adventure, compering it to the former one. Beginning with the fact, that it was an MDM-1 Fox glider – without engine. I already flight with a similar type, so the feeling of  the towing was familiar to me. But what was coming after getting off the hook! Gergő told me at the very beginning, that as it is a training day, so he would fly his complete free-program with me, and there won’t be any passenger-friendly, „light version”. Accordingly to it, I tried to be a silent ballast on the back seat. The silence was perfect, just the the plane’s body was cracking during the maneuvers, which aroused respect with some fear in me. Respect to plane and the pilot, who rules the elements in the ultralight composite cockpit. To tell you the truth, it took a minute at least, while I realized this feeling, because at first, I was busy with timing the deep breathes and the straining of my stomach muscle. Though Gergő called back over his shoulder, asking if I’m still alive, and told me the next maneuvers, but everything happened so fast (we fell into figure to figure), that I couldn’t comprehend, what to expect by the name of the maneuver. I think we were in a horizontal position only on the ground, and I tell you honestly, that sometimes I didn’t know where is the sky and the ground. At first, it was unbelievable to me, that every figure is possible with this no-engine plan what the jets are able to do, even the tower. And there’s no technical support here, the pilot can manage only the speed, the height and his own knowledge. It put me a bigger physical strain than my previous aerobatic experience, but it was a discharging feeling and I even didn’t mind, that I got some bruises. Not because of hitting myself to-and-fro in the cabin, as there was a handrail, which I grasped strongly, when we were hanging upside down. However the guys fastened me with the five point seat belt so tightly, that it has left its print on me. But if they told me to go another round, I would have said yes, without thinking it over.


MDM-1 Fox



Here it is a link to present the feeling. This is how Gergő flied 3 years ago. He has developed his skills even more since then, I can testify it.



2010. november 4., csütörtök

Kecskeméti repülőnap 2010 - Kecskemét Airshow 2010 (photo gallery by Helen)

A kecskeméti repülőnapról ezúttal Helen képei mesélnek helyettem. Szerintem beszédesebbek, mint én lennék.
G
-
This time, Helen's photos will speak about the Kecskemét Airshow. I guess they will tell more then I would.
G



Az izraeli gépeknél mindig nagy volt a sor - There was always a long queue at the israeli aircrafts
A Breitling team két mosolygó tagja - Two smiling members of the Breitling team
 

Szu-27
 






Holland F-16 demo team -The Dutch F-16 demo team
  
További képek / More photos: